Ma este értettem meg az összes görög sorstragédia lényegét.
Extázis, őrjöngő, vad szenvedélyek, ének és tánc, jó, tudom, később kivált egy szereplő a karból, majd kettő (elindulhatott a párbeszéd….), ahogy tanítjuk kilencedikben.
Dionüszosz istennek hódoltak a görögök. S hogyan is hódoltak volna másképp a bor, a mámor, a szenvedélyek vad istenének, mint pusztító szenvedéllyel, megoldhatatlan sorsok bemutatásával!
A Csokonai Színház színpada megtelt. Átitatódott. Telítődött. Mozgással, precízen kidolgozott mozdulatokkal. A négy szereplő teljes egybeolvadásával. Ugyanakkor különválásával. Sőt! A szereplők maguk is teljesen ellentétes arcokat játszottak: Trill Zsolt paródiaszerű, ügyetlen szerelmi vallomása mellett pár perc múlva helye volt a megható, őszinte vallomásnak - ugyanazzal a versikével , de más lélekkel átitatott tartalommal.
E négy kitűnő színész átadta a nézőnek teljes lényét, virtuóz átváltozásuk elkápráztatott bennünket. Bemutatva, hogyan röpíti a sors különböző élethelyzetekbe az embert - 2000 évvel a dionüszoszi játékok után, ugyanolyan erővel, ugyanolyan átlényegüléssel.
Mégis másképp. A görögöknél a tragédia végzetes volt, determinált. Csak beleveszni lehetett. Gondolhatunk a ’hős’ Antigonéra, aki az isteni törvények nevében szükségszerűen halálra van ítélve a földi törvényekkel szemben. Vagy apjára, Oidipuszra, aki - tudtán kívül veszi feleségül anyját és öli meg apját, hogy aztán maga keresse lázasan a gyilkost….s persze, hogy minden szál összefut. Hozzá. Igen, rájön végzetes tettére, s vakon fog tisztán látni, ahogy „nem látott soha még”.
Kavarog a fejünk a sorstragédiáktól, különösen, ha még felidézzük Euripidész darabjait, a kegyetlen Medeia sorsát, aki szeretőjén akarván bosszút állni – öli meg gyermekeit, a mostohafiába beleszerető asszony……mind megannyi katartikus, de igazából soha fel nem oldódó pillanat.
A görög színházban nem volt feloldás.
A rendező, Viktor Rizsakov szem előtt tartva a szenvedélyek eksztatikus jelenlétét, szeret bennünket, nézőket.
Hagy nevetni.
Először Alekszej Nyikolajevics (Tóth László) frizuráján, aztán a karikírozó diszkótáncon mosolygunk.
Igen, hagy nevetni, mert tudja, hogy úrrá lenni a bajon csak nevetéssel lehet. Tudja, hogy a sírás és nevetés egylényegű, bár láthatja a néző: minden változatlan, minden tragédia ismétli önmagát. Irina elegánsan elsétál boldogsága mellett, hisz hogyan is szakadna el álmaitól ez az egyszerű fodrászlány! Nem veszi észre a feléje nyújtott kezet (Trill Zsolt kitűnő alakítása), kell neki az ábrándok világa, ami nem valóság, amiért vágyakozni olyan jó (bár sosem fog beteljesülni)…. ahogy Puskin Tatjánája is fabrikált magának szirupos szentimentalista regényekből egy hőst, és már ismeretségük a második pillanatban Anyeginre ruházta a könyvekből lopott szereplők minden tulajdonságát.
Még valami, ami összeköti a darabot görög elődeivel. Mindegyikben pusztítás, pusztulás, ám soha nem a színpadon. A görögöknél rendszerint egy hírnök hozza a hírt. Itt pedig finom eszközökkel kapunk beavatást, csak lebbenésszerű utalással a gyilkossági kísérletre (a plakáton is ott a vér. Jevgenyij (Krisán Attila)őrjítő erővel vágja a kést az újsággal kitapétázott falba. A görögdinnye piros bele is baljóslatú, de labdának is jó…olyan sok funkciója van egy-egy tárgynak, hogy kioltják élüket a jelentések. Úgy, hogy közben erősítik azt! A létra is lehet börtönrács épp úgy, mint a menekülés eszköze vagy a szerelmi vallomás segítője…
S ekkor kezdi érezni a néző, hogy igen. Színházban van. Ahol színész meg zene meg kellékek vannak, s ezeket rendben össze is szedi Irina. A szereplők szépen elpakolnak maguk után – nem lépvén ki egy percig sem szerepükből – közben oldódik a néző, fájdalmasan nevet, de néhol teljesen megdermed Szűcs Nelli hangos őszinteségétől vagy a börtöntöltelék vadságától, illetve önmaga kegyetlenségét egy pillanatra kívülről néző áldozattól …eszébe jut közben persze egy-egy jól ismert toposz (egy Csehov-darab Moszkvába vágyása, a Gogol-féle groteszk), no meg végiggyönyörködheti magát a filmművészet híres csókjelenetiben. Ezt sem hagyja Rizsakov pusztán fenségesnek, mámorítónak, hisz az Elfújta a szél vagy a Körhinta megható jelenetei között ott van Shrek meg a Pretty woman is).
Közben dübörög a 80-as éveket idéző zene (Grace Jones : I’ve seen Face), és érezzük, hogy ezek vagyunk mi: boldogok, boldogtalanok, nevetségesek, ijesztőek..s minden jól van, ahogy van…
Hölgyeim és Uraim! A szertartás véget ért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése