Kultúrbonbon – októberi programajánló

„Feleltetés, lecke és dolgozat, átkozhatod, diák a sorosodat” – énekelném én is legszívesebben néha, de persze tudom, hogy ez nem igaz. Mióta megnéztem a Csokonai Nemzeti Színház Légy jó mindhalálig című musicaljének új feldolgozását, - bár a dallam óhatatlanul a fejemben ragadt, és néha a legváratlanabb pillanatokban van kedve a felszínre törni -, még biztosabban érzem, hogy diáknak lenni jó. 

Azt már előzetes kutakodás alapján megtudtam, hogy Debrecenben a Csokonai Színház 125 éves fennállásának évfordulóján 1991-ben mutatták be először Móricz regényének musicalváltozatát, majd számos belföldi és külföldi bemutató után 2013 decemberében tért vissza a teátrum nagyszínpadára, és hogy különösen eredetivé téve a darabot, Nyilas Misi történetét az Ady Endre Gimnázium ének-és drámatagozatos diákjai, illetve tanárai elevenítik meg. Tudtam, hogy több ismerősömet is látni fogom a kisebb-nagyobb szerepekben, ami még inkább felkeltette az érdeklődésemet. A könyvet olvastam, a musicaleket szeretem, a kinti esős-bentre-vágyós hangulattal, a fekete magas sarkúmmal meg persze egy adag kíváncsisággal minden adott volt egy jó kis előadáshoz, amire – mint utólag kiderült – a jó nem kifejezés.

A darab már az első perctől fogva pörög, unatkozni még az előadás előtt „kisfiam-szállj-le-cipővel-a-székről-nem-otthon-vagy” nézéssel rendreutasított gyerekeknek sincs alkalmuk, én pedig már az első zeneszámnál sajnálom, hogy nem állhatok be Nyilas Misi és társai közé egy „tízperc”-re énekelni, táncolni, pakkot dobálni vagy akár csak felelni a világító földgömb mellett földrajzórán. Mert ugyan tudjuk és látjuk, hogy Misi és persze a többi diák élete a kollégiumban valójában nem pogácsaillatú tündérmese, sokkal inkább valóság: átmenet a gyerek-és felnőttkor között, a terhekkel, amiket nehéz cipelni és a csalódásokkal, amiket még nehezebb feldolgozni. És ennek ellenére vagy talán éppen emiatt, részük van, - és persze velük együtt nekünk is - feledhetetlen emlékekben, megrendítően szép pillanatokban és sokszor az önfeledt játékban, ami nélkül talán nem is tudnának megbirkózni a nehézségekkel.  Az élet szép, az élet minden – énekli a jóságos Valkay tanár úr Misivel és az egész osztállyal együtt a musical legismertebb dalát, engem pedig épp kezdene elönteni az „én-is-debreceni-diák-akarok-lenni” érzés, amikor rájövök, hogy az vagyok, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak.

Érdekes (vagy teljesen átlagos, ki tudja), hogy általában onnan tudom, hogy egy könyv, film, színdarab vagy zene nagyon tetszik, hogy utána még órákig vagy esetleg napokig a hatása alatt vagyok. Semmi mással nem tudok foglalkozni, és igazából nincs is hangulatom hozzá. Olyan, mintha nem tudnék visszatérni abba a világba, amiben azelőtt voltam, és ha nagyon erősen akarnék fogalmazni, akkor akár azt is mondhatnám, hogy nem is tudnék, mert a saját kis világom, ha a picinél is kevesebbet, de valamiben változott. Azt mondják, hogy egy alkotás akkor értékes, ha alakít rajtad egy kicsit, ha utána azt érzed, hogy már nem vagy ugyanaz. Ad valamit és te több leszel. És én pontosan ezt éreztem.

Ez a hangulat igazából az előadás végéig, sőt még utána is megmarad bennem. A fülembe tapadnak a dallamok, libabőrös leszek egy-egy szebb vagy magasabb akkordtól, legszívesebben beállnék korcsolyázni a többiekkel, sajnálom Misikét meg Bella kisasszonyt, de azért nevetek Sanyikán és a hölgyeken, akik naivan várják, hogy a harmadik osztályt is bukdácsolva végző gyerek ledoktoráljon, haragszom Török Jánosra, félek a fegyelmi bizottságtól, és hálás vagyok Valkay tanár úrnak, amiért kiáll Misi mellett, amikor mindenki bűnösnek tartja. A darab végén pedig értem és érzem, hogy ez valami más, valami több, és nem pusztán egy régi történet a kollégiumi diákság életéről.

„Az élet szép, az élet minden…” – dúdolom magamban nemcsak kifelé menet, hanem már napok óta egyfolytában, és kivételesen nem idegesít a dallamtapadás.

A darabot megnézhetitek október 30-án, csütörtökön 19 órától, valamint 31-én 14 és 19 órától a Csokonai Nemzeti Színházban.

Írta: Hevessy Angéla 12.E

Franciaországi kirándulás 3., HEVESSY ANGÉLA ÚTIRAJZA

Hevessy Angéla

Színes szoknyában állunk a tengerparton, hajunkba lágyan belekap a szél, süt a nap, felettünk a kék ég, előttünk a végtelenség…. Így képzeltük el magunkat a francia Riviérán egészen március 22-én délután 5 óráig, amikor a parkolóban a busz előtt állva jobban összehúztuk magunkon a télikabátot,  és közben azon gondolkoztunk, hogy vajon melyik táskába tettük az esernyőt. Vagy ami még fontosabb: ugye eltettük az esernyőt? És a sapkát? A sálat? A vízálló cipőt? Mert akkor már be kellett látnunk, hogy ezeknek sokkal nagyon hasznát fogjuk venni az utazáson, mint a virágos szoknyának és a napszemüvegnek.

Széplaki Éva és Hevessy Angéla

Az időjárási viszontagságok ellenére időben el tudtunk indulni, a buszon pedig ahogy egyre inkább tudatosult mindenkiben, hogy mi most utazunk, kezdett úrrá lenni egy általános jó hangulat. A 3-4 óránkénti megállók közötti időben mindenki azokkal a dolgokkal foglalta el magát, amivel utazáskor kell. Ez a szokásos  zenehallgatás, beszélgetés, fényképezés, tájnézegetés lista nálam azzal egészült ki, hogy percenként ellenőriztem a táskám tartalmát, a barátnőmnél pedig, hogy azon bánkódott, hogy miért hagyta otthon a telefontöltőjét.

 Mikor másnap délután megérkeztünk, kiderült, hogy Antibes felett sem őrködött jó tündér  hogy elfújja az utunkból a felhőket, ezért itt is esős idő fogadott bennünket. Először elmentünk a legközelebbi bevásárlóközpontba, hogy beszerezhessünk mindent, amire a következő pár napban szükségünk lesz. Miután mindenki belevetette magát a francia nagyáruház forgatagába, a csoport nagy része a Meki felé vette az irányt, aminek a wifi-lehetőség miatt a következő tíz napban elég gyakori látogatói voltunk. Vásárlás után ásványvizes és tejes flakonokkal, fagyasztott pizzákkal, és bagettekkel felpakolva tértünk vissza a buszra, hogy a szállásunk felé vehessük az irányt. Mikor megtudtuk, hogy ki melyik apartmanban fog lakni, elkezdődhetett a kipakolás. Számunkra itt még igen nagy nehézséget jelentett a két táska, a bőrönd és a takaró cipelése mellett az esernyő tartása, nem gondoltuk, hogy a tíz nap végére igazi esernyőzsonglőrökké válunk.  Miután kipakoltunk a szálláson, legmagasabb fokozatra tekertük a fűtést, felforraltuk a porlevest, és hiába terveztük úgy, hogy majd lesétálunk a tengerpartra, senkinek sem volt kedve elhagyni a meleg szobát.

Széplaki Éva, Hevessy Angéla és az esernyők

A barátnőimmel másnap  megbeszéltük, hogy minden reggel elmegyünk a pékségbe, egyrészt mert szerettünk volna bagettet venni, másrészt pedig mert az annyira hangulatos. Az időjárás még mindig esős volt, úgyhogy miután megreggeliztünk, esernyővel felfegyverkezve indultunk el Cannes-ba. Itt a La Castre Múzeum megtekintése után felmentünk a hajdani vártoronyba, ahonnan csodálatos panoráma tárult elénk. Miután képeket csináltunk, elsétáltunk a Palais de Festivales-hez, ahol a világhírű cannes-i filmfesztivált szokták megrendezni. Rengeteget fotóztunk a vörös szőnyegen, majd a szabad program alatt megnéztük a hírességek kézlenyomataival és aláírásaival díszített réztáblákat  a járdákon. Természetesen Sharon Stone és a Rózsaszín Párduc táblácskája körül volt a legnagyobb a csoportosulás.

Sajnos az eső nem csillapodott, sőt olyan viharos szél kerekedett, hogy öttagú csapatunkból mindenkinek eltört az esernyője. L  A város szemetesei tönkrement esernyőkkel voltak tele. Miután sajátjaink is csatlakoztak hasonló módon pórul járt társaikhoz, immár nélkülük indultunk el hajóval a Nagy-Szunda-szigetekire, amelyet ha jellemeznem kellene, valószínűleg a zöld szót használnám. A növények birodalma ez, szinte teljesen benőtték az erődöt és annak börtönét is, ahol többek között a titokzatos Vasálarcos hajdani cellájába is bemehettünk

Másnap reggel végre úgy tűnt, az időjárás kitombolta magát, megmutatta, mit tud, ráébresztett minket korlátlan hatalmára, úgyhogy nekünk is engedett kicsit. Azaz, napsütésben indulhattunk el az egész napos dél-provance-i programjainkra. Először a grasse-i  Fragonard Parfümgyárat nézhettük meg, ami fontos szerepet kap ma Parfüm című könyvben is. Miután beavattak minket a parfümgyártás folyamatába, bemutatták nekünk a legnépszerűbb termékeiket, amelyeket rengeteg másikkal együtt meg is lehetett venni a gyár végében berendezett boltban. Itt szinte mindenki beleszeretett valamelyik illatba, úgyhogy nem sokan távoztak üres kézzel. Az ötfős csapatunkból négyen is ugyanazt a parfümöt vettük meg, pedig nem is egyszerre, hanem külön-külön választottunk. Utunk második állomása Gourdon vára volt, melyben sétálgatva csodaszép kilátásban gyönyörködhettünk. Délután a  St. Paul de Vence nevű kisvárosba látogattunk, amelyet méltán tartanak a legszebb provance-i településnek. Számomra ez a hely volt az egyik legnagyobb élmény. A kanyargós, macskaköves utcácskákon járva értettem meg, hogy amit itt látok, az igazából egy stílus. Hozzám hasonlóan a többieket is teljesen magával ragadta a városka hangulata, egyszerűen nem tudtunk betelni a látvánnyal. 

A következő nap délelőttjét Vallauris-ban töltöttük. Ebben a városkában élt 10 éven át Picasso, akinek egyik fő művét, a Háború és Békét is itt tekinthettük meg. A kisváros érdekessége az is, hogy a múzeum előtti téren áll Picasso egyetlen köztéri szobra, a Bárányos férfi.

Délután szálláshelyünk, Antibes óvárosába látogattunk, ahol szintén megnéztünk egy Picasso-kiállítást, majd belevethettük magunkat a valamikori városközpont ma is forgalmas utcácskáiba. Az aprócska boltok levendulaillata  és gondosan elrendezett kirakata, a hangulatos terek látványa teszi egyedülállóvá ezt a helyet, ahol még a boltos bácsi megjegyzése - miszerint le kell vizsgázni, mielőtt Franciaországba, pláne, ha az ő boltjába látogatunk – sem apasztotta, inkább növelte jókedvünket. A szállásra menet tettünk egy kis kitérőt, de persze nem azért, mert eltévedtünk, hanem csak mert úgy egészségesebb, aztán este  kihasználva a jó időt, még kimentünk sétálni a tengerpartra.

Másnap Európa egyik legkisebb államába, Monacóba látogattunk. Először az Oceanográfiai Múzeumba mentünk, ahol a legkülönfélébb tengeri élőlényekkel találkozhattunk. Délben megnéztük a hercegi palota előtt az őrségváltást, majd az óvárosban is szétnéztünk.  Délután átsétáltunk Monte Carlóba a Forma1-es pálya érintésével. Itt gyönyörű idő volt, idén először éreztük azt, hogy tavasz van.

Számomra Monaco és Monte Carlo is óriási élmény marad, különösen az fogott meg, hogy minden a lehető legrendezettebb volt. A csodálatosan kialakított parkok, a Casino gyönyörű épülete, a szökőkutak, a rendőrök kedvessége, mind arra emlékeztetett, mintha egy mesében vagy egy film díszletei között járkálnék.

                Sajnos az előző napi szép idővel ellentétben március 28-án ismét esős időre ébredtünk. Ezen a napon Nizzába, a Cote d’Azur fővárosába látogattunk. Sétáltunk az óvárosban, megnéztük a város egyik fő nevezetességét a virágpiacot, majd az Operát. Kisétáltunk a tengerpartra, ahol gyűjtöttünk párat a tenger által lecsiszolt kövekből, de itt eléggé fújt a szél, és nem akartuk a változatosság kedvéért most a nizzai szemeteseket megtölteni esernyőkkel, úgyhogy a központ felé vettük az irányt. Nizza a provance-i városkákkal ellentétben pont nagyvárosias jellegével és elevenségével lopta be magát a szívünkbe.

              Az utolsó napot az Antibes melletti Marinelandban töltöttük. Itt egy nagyon gazdag tengerészeti múzeumban többek között főleg  a Titanickal kapcsolatos kiállítás keltette fel az érdeklődésünket. Emellett egész nap látványos show-műsorok résztvevői lehettünk. Bár enyhén szólva ijesztő volt, mikor egy hatalmas, iszonyatos hangon bőgő rozmár ugrott ki elénk, a fókák ügyessége, a delfinek kecsessége és a bálnák hatalmas mérete mindenkit lenyűgözött. Mikor délután visszaértünk a szállásra, szomorúan jöttünk rá, hogy hamarosan vége az utazásunknak, és nekiláttunk összepakolni. Este még utoljára kimentünk a tengerpartra, mert  hirtelen mindenkinek eszébe jutott, hogy olyan kép még pont nem készült a háttérben a tengerrel, amikor  45 fokos szögben tartja a fejét, és 2,5-es a ráközelítés.

                Másnap reggel már korán felkeltünk, hogy még az átadás előtt utoljára kitakarítsuk az apartmanokat, majd kihordtuk a buszhoz az összes táskánkat és bőröndünket. Sajnos az időjárás szempontjából úgy mehettünk haza, ahogyan érkeztünk. Esőben. Miután minden apartmant átvettek, és minden csomagot bepakoltunk, elindultunk.  

Hevessy Angéla, Bacsu Dóra, Tóth Esztella, Széplaki Éva és Balogh Bettina

A buszon mindenki az elmúlt nap eseményeiről beszélt, megnézegettük a fényképeket, átgondoltuk, hogy miket vettünk, mennyi pénzünk maradt, így hamar eltelt az idő. Délután értünk Veronába, ahol szintén szakadt az eső, de ezt már szinte észre se vettük, akkorra az esernyő már majdnem a kezünkhöz nőtt. Az ókori amfiteátrum után megnéztük a középkori piacteret, majd elindultunk a főutcán Júlia erkélye felé. Az úton annyian voltak, hogy esernyők nélkül is nehéz lett volna elférni, így azonban szinte lehetetlen volt. Az utca felett egy egybefüggő esernyőréteg feszült, és minden lépésemet, a saját ernyőmnek köszönhetően, legalább három ember haja, füle, jobb esetben az esernyője bánta. Nagy nehezen eljutottunk az udvarba, ahol Júlia erkélyét lehetett látni. Persze itt is rengetegen voltak, úgyhogy meglehetősen rövid ideig voltunk bent, de ez alatt is óriási élmény volt látni a legendás helyet. A nagy tömeg ellenére nem kerülte el a figyelmünket, hogy mennyire szép város Verona is, a boltokban pedig, hogy milyen kedvesek az olaszok. Este a buszban még megnéztünk két filmet, úgyhogy hamar eltelt az idő, utána pedig egyből elaludtunk. Éjjel volt az óraátállítás, úgyhogy különösen gyorsan reggel lett. Biztosan a tervezettnél jobban  tudtunk haladni, mert már reggel  7-kor hazaértünk a családjaink nagy örömére. 

Mindent egybevéve ez az utazás mindannyiunk számára felejthetetlen marad , hiszen rengeteg szép helyet  láttunk, számtalan  közös élményben volt részünk,  melyekre mindig is emlékezni fogunk. Mert az a legfontosabb, hogy jól éreztük magunkat, ha esett, ha fújt. Hogy  azt láttuk, amit látni szerettünk volna. És ott álltunk, ahol elképzeltük magunkat. A tengerparton. Kabátban.  És igen, esernyővel…és ha jól belegondolok, ez is része lehet a provance-i  stílusnak.