Franciaországi kirándulás 3., HEVESSY ANGÉLA ÚTIRAJZA

Hevessy Angéla

Színes szoknyában állunk a tengerparton, hajunkba lágyan belekap a szél, süt a nap, felettünk a kék ég, előttünk a végtelenség…. Így képzeltük el magunkat a francia Riviérán egészen március 22-én délután 5 óráig, amikor a parkolóban a busz előtt állva jobban összehúztuk magunkon a télikabátot,  és közben azon gondolkoztunk, hogy vajon melyik táskába tettük az esernyőt. Vagy ami még fontosabb: ugye eltettük az esernyőt? És a sapkát? A sálat? A vízálló cipőt? Mert akkor már be kellett látnunk, hogy ezeknek sokkal nagyon hasznát fogjuk venni az utazáson, mint a virágos szoknyának és a napszemüvegnek.

Széplaki Éva és Hevessy Angéla

Az időjárási viszontagságok ellenére időben el tudtunk indulni, a buszon pedig ahogy egyre inkább tudatosult mindenkiben, hogy mi most utazunk, kezdett úrrá lenni egy általános jó hangulat. A 3-4 óránkénti megállók közötti időben mindenki azokkal a dolgokkal foglalta el magát, amivel utazáskor kell. Ez a szokásos  zenehallgatás, beszélgetés, fényképezés, tájnézegetés lista nálam azzal egészült ki, hogy percenként ellenőriztem a táskám tartalmát, a barátnőmnél pedig, hogy azon bánkódott, hogy miért hagyta otthon a telefontöltőjét.

 Mikor másnap délután megérkeztünk, kiderült, hogy Antibes felett sem őrködött jó tündér  hogy elfújja az utunkból a felhőket, ezért itt is esős idő fogadott bennünket. Először elmentünk a legközelebbi bevásárlóközpontba, hogy beszerezhessünk mindent, amire a következő pár napban szükségünk lesz. Miután mindenki belevetette magát a francia nagyáruház forgatagába, a csoport nagy része a Meki felé vette az irányt, aminek a wifi-lehetőség miatt a következő tíz napban elég gyakori látogatói voltunk. Vásárlás után ásványvizes és tejes flakonokkal, fagyasztott pizzákkal, és bagettekkel felpakolva tértünk vissza a buszra, hogy a szállásunk felé vehessük az irányt. Mikor megtudtuk, hogy ki melyik apartmanban fog lakni, elkezdődhetett a kipakolás. Számunkra itt még igen nagy nehézséget jelentett a két táska, a bőrönd és a takaró cipelése mellett az esernyő tartása, nem gondoltuk, hogy a tíz nap végére igazi esernyőzsonglőrökké válunk.  Miután kipakoltunk a szálláson, legmagasabb fokozatra tekertük a fűtést, felforraltuk a porlevest, és hiába terveztük úgy, hogy majd lesétálunk a tengerpartra, senkinek sem volt kedve elhagyni a meleg szobát.

Széplaki Éva, Hevessy Angéla és az esernyők

A barátnőimmel másnap  megbeszéltük, hogy minden reggel elmegyünk a pékségbe, egyrészt mert szerettünk volna bagettet venni, másrészt pedig mert az annyira hangulatos. Az időjárás még mindig esős volt, úgyhogy miután megreggeliztünk, esernyővel felfegyverkezve indultunk el Cannes-ba. Itt a La Castre Múzeum megtekintése után felmentünk a hajdani vártoronyba, ahonnan csodálatos panoráma tárult elénk. Miután képeket csináltunk, elsétáltunk a Palais de Festivales-hez, ahol a világhírű cannes-i filmfesztivált szokták megrendezni. Rengeteget fotóztunk a vörös szőnyegen, majd a szabad program alatt megnéztük a hírességek kézlenyomataival és aláírásaival díszített réztáblákat  a járdákon. Természetesen Sharon Stone és a Rózsaszín Párduc táblácskája körül volt a legnagyobb a csoportosulás.

Sajnos az eső nem csillapodott, sőt olyan viharos szél kerekedett, hogy öttagú csapatunkból mindenkinek eltört az esernyője. L  A város szemetesei tönkrement esernyőkkel voltak tele. Miután sajátjaink is csatlakoztak hasonló módon pórul járt társaikhoz, immár nélkülük indultunk el hajóval a Nagy-Szunda-szigetekire, amelyet ha jellemeznem kellene, valószínűleg a zöld szót használnám. A növények birodalma ez, szinte teljesen benőtték az erődöt és annak börtönét is, ahol többek között a titokzatos Vasálarcos hajdani cellájába is bemehettünk

Másnap reggel végre úgy tűnt, az időjárás kitombolta magát, megmutatta, mit tud, ráébresztett minket korlátlan hatalmára, úgyhogy nekünk is engedett kicsit. Azaz, napsütésben indulhattunk el az egész napos dél-provance-i programjainkra. Először a grasse-i  Fragonard Parfümgyárat nézhettük meg, ami fontos szerepet kap ma Parfüm című könyvben is. Miután beavattak minket a parfümgyártás folyamatába, bemutatták nekünk a legnépszerűbb termékeiket, amelyeket rengeteg másikkal együtt meg is lehetett venni a gyár végében berendezett boltban. Itt szinte mindenki beleszeretett valamelyik illatba, úgyhogy nem sokan távoztak üres kézzel. Az ötfős csapatunkból négyen is ugyanazt a parfümöt vettük meg, pedig nem is egyszerre, hanem külön-külön választottunk. Utunk második állomása Gourdon vára volt, melyben sétálgatva csodaszép kilátásban gyönyörködhettünk. Délután a  St. Paul de Vence nevű kisvárosba látogattunk, amelyet méltán tartanak a legszebb provance-i településnek. Számomra ez a hely volt az egyik legnagyobb élmény. A kanyargós, macskaköves utcácskákon járva értettem meg, hogy amit itt látok, az igazából egy stílus. Hozzám hasonlóan a többieket is teljesen magával ragadta a városka hangulata, egyszerűen nem tudtunk betelni a látvánnyal. 

A következő nap délelőttjét Vallauris-ban töltöttük. Ebben a városkában élt 10 éven át Picasso, akinek egyik fő művét, a Háború és Békét is itt tekinthettük meg. A kisváros érdekessége az is, hogy a múzeum előtti téren áll Picasso egyetlen köztéri szobra, a Bárányos férfi.

Délután szálláshelyünk, Antibes óvárosába látogattunk, ahol szintén megnéztünk egy Picasso-kiállítást, majd belevethettük magunkat a valamikori városközpont ma is forgalmas utcácskáiba. Az aprócska boltok levendulaillata  és gondosan elrendezett kirakata, a hangulatos terek látványa teszi egyedülállóvá ezt a helyet, ahol még a boltos bácsi megjegyzése - miszerint le kell vizsgázni, mielőtt Franciaországba, pláne, ha az ő boltjába látogatunk – sem apasztotta, inkább növelte jókedvünket. A szállásra menet tettünk egy kis kitérőt, de persze nem azért, mert eltévedtünk, hanem csak mert úgy egészségesebb, aztán este  kihasználva a jó időt, még kimentünk sétálni a tengerpartra.

Másnap Európa egyik legkisebb államába, Monacóba látogattunk. Először az Oceanográfiai Múzeumba mentünk, ahol a legkülönfélébb tengeri élőlényekkel találkozhattunk. Délben megnéztük a hercegi palota előtt az őrségváltást, majd az óvárosban is szétnéztünk.  Délután átsétáltunk Monte Carlóba a Forma1-es pálya érintésével. Itt gyönyörű idő volt, idén először éreztük azt, hogy tavasz van.

Számomra Monaco és Monte Carlo is óriási élmény marad, különösen az fogott meg, hogy minden a lehető legrendezettebb volt. A csodálatosan kialakított parkok, a Casino gyönyörű épülete, a szökőkutak, a rendőrök kedvessége, mind arra emlékeztetett, mintha egy mesében vagy egy film díszletei között járkálnék.

                Sajnos az előző napi szép idővel ellentétben március 28-án ismét esős időre ébredtünk. Ezen a napon Nizzába, a Cote d’Azur fővárosába látogattunk. Sétáltunk az óvárosban, megnéztük a város egyik fő nevezetességét a virágpiacot, majd az Operát. Kisétáltunk a tengerpartra, ahol gyűjtöttünk párat a tenger által lecsiszolt kövekből, de itt eléggé fújt a szél, és nem akartuk a változatosság kedvéért most a nizzai szemeteseket megtölteni esernyőkkel, úgyhogy a központ felé vettük az irányt. Nizza a provance-i városkákkal ellentétben pont nagyvárosias jellegével és elevenségével lopta be magát a szívünkbe.

              Az utolsó napot az Antibes melletti Marinelandban töltöttük. Itt egy nagyon gazdag tengerészeti múzeumban többek között főleg  a Titanickal kapcsolatos kiállítás keltette fel az érdeklődésünket. Emellett egész nap látványos show-műsorok résztvevői lehettünk. Bár enyhén szólva ijesztő volt, mikor egy hatalmas, iszonyatos hangon bőgő rozmár ugrott ki elénk, a fókák ügyessége, a delfinek kecsessége és a bálnák hatalmas mérete mindenkit lenyűgözött. Mikor délután visszaértünk a szállásra, szomorúan jöttünk rá, hogy hamarosan vége az utazásunknak, és nekiláttunk összepakolni. Este még utoljára kimentünk a tengerpartra, mert  hirtelen mindenkinek eszébe jutott, hogy olyan kép még pont nem készült a háttérben a tengerrel, amikor  45 fokos szögben tartja a fejét, és 2,5-es a ráközelítés.

                Másnap reggel már korán felkeltünk, hogy még az átadás előtt utoljára kitakarítsuk az apartmanokat, majd kihordtuk a buszhoz az összes táskánkat és bőröndünket. Sajnos az időjárás szempontjából úgy mehettünk haza, ahogyan érkeztünk. Esőben. Miután minden apartmant átvettek, és minden csomagot bepakoltunk, elindultunk.  

Hevessy Angéla, Bacsu Dóra, Tóth Esztella, Széplaki Éva és Balogh Bettina

A buszon mindenki az elmúlt nap eseményeiről beszélt, megnézegettük a fényképeket, átgondoltuk, hogy miket vettünk, mennyi pénzünk maradt, így hamar eltelt az idő. Délután értünk Veronába, ahol szintén szakadt az eső, de ezt már szinte észre se vettük, akkorra az esernyő már majdnem a kezünkhöz nőtt. Az ókori amfiteátrum után megnéztük a középkori piacteret, majd elindultunk a főutcán Júlia erkélye felé. Az úton annyian voltak, hogy esernyők nélkül is nehéz lett volna elférni, így azonban szinte lehetetlen volt. Az utca felett egy egybefüggő esernyőréteg feszült, és minden lépésemet, a saját ernyőmnek köszönhetően, legalább három ember haja, füle, jobb esetben az esernyője bánta. Nagy nehezen eljutottunk az udvarba, ahol Júlia erkélyét lehetett látni. Persze itt is rengetegen voltak, úgyhogy meglehetősen rövid ideig voltunk bent, de ez alatt is óriási élmény volt látni a legendás helyet. A nagy tömeg ellenére nem kerülte el a figyelmünket, hogy mennyire szép város Verona is, a boltokban pedig, hogy milyen kedvesek az olaszok. Este a buszban még megnéztünk két filmet, úgyhogy hamar eltelt az idő, utána pedig egyből elaludtunk. Éjjel volt az óraátállítás, úgyhogy különösen gyorsan reggel lett. Biztosan a tervezettnél jobban  tudtunk haladni, mert már reggel  7-kor hazaértünk a családjaink nagy örömére. 

Mindent egybevéve ez az utazás mindannyiunk számára felejthetetlen marad , hiszen rengeteg szép helyet  láttunk, számtalan  közös élményben volt részünk,  melyekre mindig is emlékezni fogunk. Mert az a legfontosabb, hogy jól éreztük magunkat, ha esett, ha fújt. Hogy  azt láttuk, amit látni szerettünk volna. És ott álltunk, ahol elképzeltük magunkat. A tengerparton. Kabátban.  És igen, esernyővel…és ha jól belegondolok, ez is része lehet a provance-i  stílusnak.

Franciaországi út 2. rész, TÓTH ESZTELLA 10. E

-         személyes, kedves, néhol önironikus stílusban  -

A következő kis szösszenet a franciaországi utazás azon részét mutatja be, ahogyan én éltem át. Sem több, sem kevesebb, mint élményeim halmaza. Részben leírás, beszámoló, de ez mind csak az én tapasztalataimon alapul.

Március 22-ét hosszas készülődés előzte meg. Bőröndbe idő előtti be- és kipakolás, nagybevásárlás, listaírás – minden, ami egy 10 napos utazás előtt illik. Hosszú ideig adtam az „engem nem érdekel, úgy lesz, ahogy lesz” álláspontot, ám az utolsó  héten igazán elkezdtem izgulni. Mégis életem első igazi nagy utazására készülök!!!! Eddig ritkán jártam külföldre, akkor is inkább egy-egy napra, valamelyik szomszédos országba, így hát a messzi Franciaország egyszerre távolinak és ijesztőnek tűnt. Mégis az idő szaladt, ahogy szokott, nekem egyre kevesebb jutott belőle, míg végül elérkezett A NAP. Könyörtelenül tört rám, a feszültségem egyre növekedett. Egészen addig a pillanatig, míg fel nem szálltam a buszra. Ekkor fülhallgató be, zene max hangerőn. A feszültségemen a türelmetlenség kerekedett felül. Visszanézve a 22 órás busz sem tűnik már olyan vészjóslónak, mint először. Aludni ugyan nem tudtam, minek is. 

 

A Franciaországban töltött 7-8 nap pimaszul gyorsan telt. Kétség kívül, a programok gyakorisága és minősége egyenesen arányos volt. Az egészen apróságok is, mint például hogy minden reggel a közeli pékségben kezdtünk friss bagettel és croissonnal -  átadták a hely szellemiségét. Nem beszélve persze arról, ahogyan végigjártuk Côte d’Azur leghíresebb városait. Felejthetetlen élményekből nincs hiány, lévén, hogy első, meg amúgy is. Ha nem is először mentem volna, akkor is meglepődnék egy olyan helyzeten, mikor a volt osztálytársam szembejön Nizza belvárosában.  Vagy ha egy eladó a megszokott kedves, megértő személyiség helyett igazi francia, és fejébe veszi, hogyha mi eddig nem tudtunk volna vele kedélyesen elcsevegni, akkor ő most megtanít minket a nyelv szépségeire. Sálvásárlás közben.

Az idő hellyel-közzel és enyhe túlzással, de borzalmas volt. Ennek ellenére mi töretlenül mentünk és néztük az Oceanográfiai-, a Chagall-, a Picasso Múzeumot, Monacót, ott az őrségváltást, Monte Carlót, Nizza virágpiacát, és minden egyes városban legalább 10 különböző turistabutikot. Néhány esernyő illetve cipő belehalt, sebaj, pótoltuk, amit lehet. Szuvenírekkel megrakodva tértünk haza, körülbelül minden este. Ha nem, annak valószínűleg csak az lehetett az oka, hogy  nem olyan helyen voltunk, ahol túlzott mértékben vásárolni lehetett volna (pl.: nekem Cannes és Sainte-Marguerite ezek közé sorolandó),  annyira drága volt minden, hogy inkább beültünk wifizni a legközelebbi mekibe (ami természetesen ugyanúgy veri az itthoni árakat).

A szervezett programok mellett kisebb-nagyobb élvezetekkel látott el minket a tenger közelsége, a séták a parton, vagy egyszerűen csak a saját konyhaművészet kialakítása esténként. A kreativitás szárnyalt, a Maggi levesporokkal pedig nagyon jó barátságot kötöttünk. Hazajönni nem sok kedvem volt, egyrészt, mert elvarázsolt a kinti világ, az idegen kultúra, az emberek, másrészt pedig mert tisztában voltam (vagyis voltunk) azzal, hogy ha ott rossz idő van a +10°C-kal, akkor az itthoni havazás egyenesen kiábrándító lesz. 31-én mégis felszálltunk a buszra, megálltunk, Veronában, eláztunk, de csak azért, mert ott még nem, ettünk igazi olasz pizzát (szigorúan késsel és villával!), aztán mikor már nem lehetett tovább halogatni, elindultunk „utolsó utunkra”. 

A másnap reggeli érkezés és az újratalálkozás öröme feledtette az előző napi hangulatot. Felejthetetlen élményekkel és elmondhatatlanul fáradtan értünk újra a Tesco parkolójába.

 Azóta a szállóigévé vált poénokkal szórakoztatjuk osztálytársainkat és egymást, s kicsit visszasírjuk azt a 10 napot. 

 

Csősz Roland (13. D) Krakkó, Auschwitz, Wieliczka

Felnőtt emberek. Nagykorúak. De még „iskolások”, hisz az öt évfolyamos NYEK-et választották  egykor. Keresik önmagukat a világban. A világot önmagukban. Most épp Lengyelországban jártak. Roland beszámolójából megtudhatjuk, hogy a diák is tud rendet tartani, hogy hol is a világ csokiparadicsoma, s milyen jól esik néha egy váratlan meglepetés. Kapni is jó és adni is. Gratulálok, Roland!

2013. március 28-29-30.

Március 28., reggel 5 óra 30. Kicsit többet kellett volna aludni. Sebaj, majd a buszon. Készülődés, mintha suliba mennék. Még a táska is ugyanaz.  Indulás előtt kis kávé. Irány a busz. Pont időben, kezdődhet a zötykölődés. Kátyú kátyú hátán, majd érkezés a Tescóhoz. A többiek már ott várnak. Kezdődik a nap.

Nem semmi idegrendszer kellett ahhoz, hogy a szünet első reggelén legyen értelme hajnalban kelnünk. Sikerült azonban minden megszervezni, úgyhogy a busz – talán pontban reggel 7-kor – elindult Krakkó felé, míg körülöttünk minden csupa hó volt. Sok reményünk nem volt a napsütésre, pláne, hogy Krakkóban – mivel még északabbra van -, a várható napi csúcs is 5 fok volt, mikor itthon már 12 lett pár napra rá. Mi azonban a múltkori hóvihar után mindenre fel voltunk készülve.

Alig indultunk el, Jutka néni hátrafordult egy nagy Milka csokival és egy kis ajándéktárggyal a kezében, megköszönve, hogy összehoztam a kirándulást. Értetlenül ülök ezelőtt még most is. Ő volt az, aki az egészet irányította, én csak a kezdeményező voltam, nem is érdemlem meg ezt. Különösképp, hogy nagy segítség érkezett Tarsoly Sanyitól, Tudlik Zolitól, Szitár Ádámtól, Dobi Ricsitől is.

7-8 órát elütni egy helyben nem könnyű dolog, de egy kis zene sokat segíthet. Ádám épp ezért hozta manós – fúj, hogy lehet valaki ilyen infantilis?! – hangszóróját, és arról szólt a világ összes műfajából egy-egy példa az olyan dalokból, amik bizonyítottan éneklésre bátorítanak minden embert, aki csak hallja.

Útközben megálltunk a Kauflandban, Szlovákiában, vásárolni ezt-azt. Tavaly óta tudjuk, hogy ez az ország  csokimennyország, legalábbis árak tekintetében, kimondatlanul a legalább fél eurós árban, ami – akaratunk ellenére - Lengyelországban hirtelen felugrott olyan 400 forintnyi zloty-ig.)

Ha minden igaz, délután fél 4 felé érkeztünk a szálláshoz. Egy romos, omladozó épület előtt álltunk meg. Igen barátságtalannak tűnt. Belül  viszont minden egyes pillanatban új meglepetéssel szolgált. Először is gyönyörűek a recepciós lányok (igaz, érkezésünkkor még egy srác volt ott), de ha felmentünk az első emeletre, ahol a szobáink voltak, egy kódzáras folyosó várt minket. Ilyen azért nálunk elég ritka látvány. Aztán ahogy beléptünk a szobába, már egészen megnyugodtunk. Szép szobánk volt, bár a mi ablakunk kissé huzatos, de belefért.

Aztán szóltak, hogy menjünk át a közös helyiségbe, mert azt és a konyhát látnunk kell. Komolyan mondom, ilyen modern, stílusos és elképesztően hangulatos helyiségben még sose voltam. A konyhában még a hűtő is eredeti, nem az a tipikus ezüst színű, a polcokon kávé és müzli várt. Mellette volt egy láda Free for all felirattal, tele minden jóval. Diákszálló volt, így a diákok tartották rendben a helyiségeket ,és takarítottak maguk után, és ez bizony a tökéletes kontrasztja annak, amit sok szülő gondol a gyermekéről!! Tavaly is voltak fenntartások a kirándulással kapcsolatban, de itt már teljesen önellátóak lettünk. És már tervben is van a következő kirándulás, szóval kedves szülők, ne aggódjanak! Mi jól megvagyunk.

Este sétát tettünk Krakkó zsidónegyedében: megnéztük a Régi Zsinagógát, és a Oskar Schindler gyárát.

Péntek hajnalban még nehezebb volt felkelni, mint előző este, mert alig pár órával előtte feküdtünk le. Bár, azt hiszem, a 4 órás alvásidő rekordnak számít, a külsősökét nem számítva, akik már este 10-kor magukra zárták az ajtót.

Aznap reggel mentünk Auschwitzba... Fontos, felkavaró mindaz, amit ott láttunk. „A többi néma csend” – mondaná Hamlet a fogolytábor megtekintése után. Ahogy láttam, mindenki kicsit más lett. Biztos volt olyan köztünk, aki visszazökkent, de mások túlzott poénkodással igyekeztek elterelni a figyelmüket, vagy épp hozzájuk sem lehetett szólni ,és csak este tudtuk megbeszélni, kit mennyire érintett meg. (Ezt nevezik katarzisnak? Lecsengésnek?)

Délután fogalmam sincs, mit csinált a csoport nagy része.  A délelőtti program és az előző este annyira lefárasztotta a népet, hogy azt mondták, csak később jönnek utánunk, de nem találkoztunk egyikükkel sem. Mi viszont megnéztünk magunknak vagy öt templomot, a Posztócsarnokot, a várat és még ki tudja, mennyi mindent, mert egészen estig ott voltunk. Érdekes módon, egy-két épület vagy hely döbbenetesen emlékeztetett a velencei Szent Márk térre. Végül még egy étterembe is beültünk vacsorázni, hogy megkóstoljuk a helyi különlegességeket, illetve hogy elköltsük a pénzünk az utolsó groszy-ig.

Persze másnap megint korán kellett kelni, és megint nem aludt senki semmit, úgyhogy kómásan pakoltunk, és indultunk Wielickába. Az a hely valami bámulatos! Eleinte csak néhány szobrot mutattak, aztán egyszer csak mintha egy katedrálisba léptünk volna be. Óriási helyiség, melyet állítólag mindössze 3 ember faragott, 70 év alatt. A falak mentén domborművek, a terem két végében több méteres szobrok, a plafonról pedig hatalmas csillárok lógtak. És persze mindez egyszerű sóból. Az utána lévő termek már végképp meggyőzőek voltak, de a háromórás túra alatt megint sikerült úgy kifáradnunk, hogy az a sokórás utazás még jól is esett.

Már nem szólt a zene (amúgy is lemerült a hangszóró), mindenki vagy evett vagy pihenni próbált. Útközben megálltunk ugyan Kassán egy rövid időre, ahol szét is nézhetett a főtéren, aki akart, de ez már csak hab volt a tortán.

Este 10 előtt néhány perccel értünk haza szombaton. Ekkorra legtöbbünknek már a puha ágy lebegett a szeme előtt. Előtte azonban még volt hátra egy dolog: Jutka néninek még senki meg sem köszönte a kirándulást! De felkészült a brigád, így olyan finom csokit kapott, hogy még négy nappal utána is arról mesélt!

Nagyszerű kirándulás volt ez, én úgy érzem. A csapat általában hihetetlen megosztott, a külsősök pedig azt hittem, csak fokozni fogják. De ezen a három napon a külsősök semmi gondot nem jelentettek, sőt csak javították a hangulatot, este pedig úgy ült össze a 13.D összes jelenlévő tagja, mintha minden péntek este ezt tenné.

Csak felnövünk végre.

Franciaországi út 1. rész - Aranyi Balázs

Aranyi Balázs (9. B) -  A franciaországi útról

- tárgyilagosan -

Pinczés tanár úr szervezésében március 22-31-ig Dél-Franciaországba látogattunk.  Másnap érkeztünk meg a hangulatos tengerparti  kisvárosba, Antibes-ba, szálláshelyünkre. A kipakolás után még volt időnk este megnézni az óvárost és a kikötőt.Az apartmanokban önellátók voltunk, így hamar törzsvendégei lettünk a közeli pékségeknek, áruházaknak.

Antibes tengerpart

március 24. Másnap Cannes-t látogattuk meg, a filmfesztiváljáról híres üdülővárost, ahol betértünk egy néprajzi múzeumba, illetve a Palais de Festivales (Fesztiválok Palotája) épületét is láttuk. Ezután a közeli Sainte-Marguerite-szigetre mentünk át hajóval, ahol pedig egy XVII. századi erődöt és börtönét néztük meg.

 

március 25. Ez a nap volt talán a legtartalmasabb. Grasse városába utaztunk, a név egyesek számára ismerősen csenghet, hisz itt található a francia parfümgyártás központja, ahol is idegenvezető kalauzolt bennünket. Azután Gourdon falujába látogattunk, nagyjából 700 méter magasan a hegyekben. Gourdon XV. századi pici vár és település, a maga sajátos hangulatával. Végül délután St. Paul de Vence-ba mentünk, egy hegyoldalra épült, lépcsőkkel telt szűk utcákkal övezett városkába.

március 26. Busszal átutaztunk a szomszédos apró hercegségbe, Monacóba. Egész délelőtt az Oceanográfiai Múzeumban sétálgattunk, ahol cápáktól a hajómodellekig szinte mindent láthattunk. Délben megnéztük az őrségváltást a Hercegi Palotánál, majd szabad sétára indult a csapat. Monte Carlóba is átsétáltunk, ahol egy óráig szabadon fotózhattunk a luxusautóktól a modern hotelekig,  ízlés szerint – mindent.

március 27. Szerdán két Picasso-múzeumot is megtekintettünk, először egyet Vallauris-ban és egyet Antibes-ban. Utána egész délután lehetett a várossal ismerkedni. Közel volt a tengerpart, és az időjárás is kedvezett.

március 28. A francia Riviéra gyöngyszemébe, Nizzába mentünk a következő napon. Sétálhattunk a tengerparti Angol sétányon, láthattuk a város központjában a Masséna teret és a Chagall Múzeumot is.

március 29. Ezt a napot szálláshelyünkön töltöttük. Annak a gazdag, fedetlen tengerészeti múzeumnak, ahova mentünk, Marineland volt a neve. Mindenféle tengerben vagy tengerek mentén élő állattal találkozhattunk, részei lehettünk fóka-, rozmár-, delfin- és gyilkos bálna-shownak is. Délután mindenki nagy erőkkel készülődött a másnap reggeli indulásra.

Marineland

március 30. 8 órára mindenki összepakolt, és rendbe rakta saját apartmanját. A csomagok buszba pakolása után indultunk is. Ám ez a nap sem telt el látványosság nélkül, hazafelé megálltunk az olaszországi Veronában, ahol megtekintettünk Júlia erkélyét és az amfiteátrumot.

március 31. 7 órára érkeztünk vissza Debrecenbe, kicsit korábban, mint terveztük.