-
személyes, kedves, néhol önironikus
stílusban -
A következő
kis szösszenet a franciaországi utazás azon részét mutatja be, ahogyan én éltem
át. Sem több, sem kevesebb, mint élményeim halmaza. Részben leírás, beszámoló,
de ez mind csak az én tapasztalataimon alapul.
Március 22-ét hosszas készülődés előzte meg.
Bőröndbe idő előtti be- és kipakolás, nagybevásárlás, listaírás – minden, ami
egy 10 napos utazás előtt illik. Hosszú ideig adtam az „engem nem érdekel, úgy lesz,
ahogy lesz” álláspontot, ám az utolsó
héten igazán elkezdtem izgulni. Mégis életem első igazi nagy utazására
készülök!!!! Eddig ritkán jártam külföldre, akkor is inkább egy-egy napra,
valamelyik szomszédos országba, így hát a messzi Franciaország egyszerre
távolinak és ijesztőnek tűnt. Mégis az idő szaladt, ahogy szokott, nekem egyre
kevesebb jutott belőle, míg végül elérkezett A NAP. Könyörtelenül tört rám, a
feszültségem egyre növekedett. Egészen addig a pillanatig, míg fel nem szálltam
a buszra. Ekkor fülhallgató be, zene max hangerőn. A feszültségemen a
türelmetlenség kerekedett felül. Visszanézve a 22 órás busz sem tűnik már olyan
vészjóslónak, mint először. Aludni ugyan nem tudtam, minek is.
A Franciaországban töltött 7-8 nap pimaszul gyorsan
telt. Kétség kívül, a programok gyakorisága és minősége egyenesen arányos volt.
Az egészen apróságok is, mint például hogy minden reggel a közeli pékségben
kezdtünk friss bagettel és croissonnal - átadták a hely szellemiségét. Nem beszélve
persze arról, ahogyan végigjártuk Côte d’Azur leghíresebb városait.
Felejthetetlen élményekből nincs hiány, lévén, hogy első, meg amúgy is. Ha nem
is először mentem volna, akkor is meglepődnék egy olyan helyzeten, mikor a volt
osztálytársam szembejön Nizza belvárosában.
Vagy ha egy eladó a megszokott kedves, megértő személyiség helyett igazi
francia, és fejébe veszi, hogyha mi eddig nem tudtunk volna vele kedélyesen
elcsevegni, akkor ő most megtanít minket a nyelv szépségeire. Sálvásárlás
közben.
Az idő hellyel-közzel és enyhe túlzással, de
borzalmas volt. Ennek ellenére mi töretlenül mentünk és néztük az Oceanográfiai-,
a Chagall-, a Picasso Múzeumot, Monacót, ott az őrségváltást, Monte Carlót,
Nizza virágpiacát, és minden egyes városban legalább 10 különböző
turistabutikot. Néhány esernyő illetve cipő belehalt, sebaj, pótoltuk, amit
lehet. Szuvenírekkel megrakodva tértünk haza, körülbelül minden este. Ha nem,
annak valószínűleg csak az lehetett az oka, hogy nem olyan helyen voltunk, ahol túlzott
mértékben vásárolni lehetett volna (pl.: nekem Cannes és Sainte-Marguerite ezek
közé sorolandó), annyira drága volt
minden, hogy inkább beültünk wifizni a legközelebbi mekibe (ami természetesen
ugyanúgy veri az itthoni árakat).
A szervezett programok mellett kisebb-nagyobb
élvezetekkel látott el minket a tenger közelsége, a séták a parton, vagy
egyszerűen csak a saját konyhaművészet kialakítása esténként. A kreativitás
szárnyalt, a Maggi levesporokkal pedig nagyon jó barátságot kötöttünk.
Hazajönni nem sok kedvem volt, egyrészt, mert elvarázsolt a kinti világ, az
idegen kultúra, az emberek, másrészt pedig mert tisztában voltam (vagyis
voltunk) azzal, hogy ha ott rossz idő van a +10°C-kal, akkor az itthoni havazás
egyenesen kiábrándító lesz. 31-én mégis felszálltunk a buszra, megálltunk,
Veronában, eláztunk, de csak azért, mert ott még nem, ettünk igazi olasz pizzát
(szigorúan késsel és villával!), aztán mikor már nem lehetett tovább halogatni,
elindultunk „utolsó utunkra”.
A másnap reggeli érkezés és az újratalálkozás öröme
feledtette az előző napi hangulatot. Felejthetetlen élményekkel és
elmondhatatlanul fáradtan értünk újra a Tesco parkolójába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése