Szűcs Noémi: A hetvenkettedik óra után

Három nap. Három, fiatalokat megmozgató, önkéntes munkával teli nap. Három nap a tettek mezején. Ez a 72 óra kompromisszum nélkül – egy program, amely Németországból indult, amely 2002 óta számos országban megjelent, köztük hazánkban is. Egy program, amely 2010-ben országszerte 19 megyében, közel 100 városban, összesen 4500 fiatalt vett rá, hogy tegyen a környezetéért, másokért, ezzel pedig önmagáért is! Idén pedig a tenni akaró fiatalok száma megduplázódott, közel 8700-an vettek részt a közhasznú szolgálatok teljesítésében.

Debrecenben október 13-án, csütörtökön volt a megnyitó, a Debreceni Egyetem templomában. Hallhattunk egy kis bevezetőt, majd egy rövid prédikációt. Ezek után mindenki eldöntötte, hogy milyen jellegű önkéntes munkát szeretne végezni. Három típusú feladat közül választhattunk: szociális, ökológiai és fejlesztési. Csoportokba rendeződtünk, kaptunk egy-egy nagy méretű, színes papírlapot, hozzá filceket, és temperát. Az volt a feladat, hogy készítsünk egy plakátot, amelyet ki kellett tennünk a helyen, ahol az önkéntes munkát végeztük. A tempera azt a célt szolgálta, hogy bemázoljuk vele a tenyerünket, majd rányomjuk a lapra. Így az egész egy sokkal személyesebb formát kapott. Ezután filccel ráírtuk a hely nevét, ahová mentünk, meg azt, hogy „72 óra kompromisszum nélkül!”

Mint már említettem, több, különböző jellegű munka volt. A szociális jellegű feladatok között szerepelt két idősek otthonába való látogatás és ott az idősek segítése, kertészkedés, beszélgetés, valamint az Immánuel otthon fogyatékkal élő gyermekeivel egy szüreti mulatságon részvétel, segédkezés. Ez a típusú szolgálat a legnehezebb és a legszebb egyben: amikor szeretetet, segítséget nyújtunk közvetlenül egy másik embernek.

„Nekem az első nap tetszett a legjobban” – mondta Karap Judit 12. B osztályos tanuló, aki az Immánuel otthoni rendezvényen vett részt önkéntesként október 14-én. – „Mikor megérkeztünk, elmondták, hogyan és milyen körülmények között épült az otthon, plusz néhány dolgot a fogyatékos gyermekek világáról. Ez után egy nagyon aranyos műsort néztünk meg, amit a „gyerekek” készítettek. A „gyerekek” szó azért került zárójelbe, mert 6-tól 30 éves korig járnak ide fiatalok.”

„Végignézve rajtuk nem tudtam elképzelni, hogy mit érezhetnek, gondolhatnak akár ők, akár a hozzátartozóik. De amint jobban megismertem őket, rájöttem, hogy vidámak szeretetreméltók és egy kis odafigyelés sokat jelent nekik. Szívesen visszamennék még hozzájuk máskor is!” – meséli Asztalán Rebeka szintén 12. B osztályos tanuló.

„A műsor után kimentünk szüretelni, segítettünk nekik levágni a szőlőt, ami a korláthoz volt rögzítve. Ezután odabent beszélgettünk, táncoltunk, ettünk-ittunk és jól szórakoztunk. Legelőször, amikor beléptünk a terembe, ahol a fiatalok voltak, hirtelen egy rossz érzés fogott el. Ők tényleg fogyatékosak, szellemileg is és testileg is egyaránt, és ez komoly dolog. Eszméletlenül aranyosak és kedvesek az oda járók, és van köztük nagyon sok tehetség! A végét egy dallal zárták, amit nekünk énekeltek, és meghívtak minket december 2-ára, mivel akkorra is készülnek egy műsorral.” – folytatja Judit.

A második napon a DMJV Idősek Háza és a Méliusz Juhász Péter Református Idősek Otthona adott helyet a segíteni vágyó önkéntesek lelkes munkájának. „A második napon a Pallagi úti DMJV Idősek Házába mentünk. Rákérdeztem, hogy hány lakója van az intézménynek, és a válasz meglepett: 350 fő, ebből 50 ideiglenesen.” – meséli tovább Judit – „3 emeletes az intézmény: a földszinten vannak a házaspárok, akikről tudni kell, hogy ott ismerték meg egymást. Van közöttük, aki már 20 éve házas! Az első emeleten vannak a fekvő betegek, a másodikon a szenvedélybeteg idősek és a harmadikon, akik jobb fizikai állapotban vannak. Egy nagyon jó szobába kerültem, aminek három lakója volt: Vera néni, Margitka néni és Esztike néni. Esztike néni kerek száz éves, egyedül mozog, egyedül ágyaz meg – hihetetlen! Mindhárman nagyon kedvesek és barátságosak voltak, de ami a legnagyobb élmény volt számomra, hogy Vera nénit, aki elmondása szerint sehova nem jár (sem a társalgóba, sem a szomszédaihoz), ki tudtuk vinni sétálni. Először nem szeretett volna, de végül meggyőztük, és jól is érezte magát. Ezen kívül megismertünk három kedves idős hölgyet, akik közül az egyik annyira örült, hogy benéztünk hozzájuk, hogy még csokit is kaptunk tőlük!”

„Nagyon jó volt, mert közelebb kerülhettünk ahhoz a korosztályhoz, akikkel normális esetben talán semmi kapcsolatunk nem lenne. Máskor esetleg idegesítő lett volna, hogy pénteken csak este érek haza, de furcsamód ez az érzés most elmaradt. Örültem, hogy segíthettem. A másnapi kertrendezést szintén nagyon élveztem, és nem csak azért, mert egyébként is szeretek növényekkel dolgozni. A végén jó volt látni, hogy az idősek hogy örültek neki.” – mondja Szücs Pálma, 8. A osztályos tanuló, aki szintén az idősek otthonában segített.

„Ez a program sok új élményt és tapasztalatot adott nekem, melyeket azt hiszem egy életre emlékezetembe és szívembe zártam. A jövőben is bármikor szívesen részt vennék nem csak szociális jellegű, hanem bármilyen más önkéntes tevékenységben is!” – teszi hozzá Rebeka.

Mi a Tímár utcai óvodába mentünk (Debreceni Református Kollégium Óvodája), ahová fejlesztési munka címen indultunk tevékenykedni. A nevelők, óvónők mind nagyon kedvesek voltak, sokban segítették a munkánkat az előkészületekkel. „Az óvoda vezetője ámulva figyelte, hogy mennyi önkéntes fiatal ment nekik segíteni. Tényleg nagyon elcsodálkozott, hogy milyen sokan voltunk!”– emlékszik vissza Jasku Dóra, 11. B osztályos tanuló. De hogy mi volt a feladatunk? Mi, egy maréknyi lány, az óvoda tornatermébe mentünk, ahol a játékokat, labdákat, ugrálókat, polcokat mostuk, törölgettük le. Letisztítottuk a bordásfalat, a padokat, a szekrényeket, végezetül pedig felmostuk a termet. Nagyon jól szórakoztunk, sokat nevettünk. Mindenki szemében látszott, hogy mennyire szívesen emlékszik vissza az óvodában töltött éveire. Azonnal csaknem mindenkinek az eszébe jutott valami aranyos, vicces történet a gyermekkorából. Az egész munkát a vidámság és a nosztalgia ölelte körül. Néhány fiú pedig odakint sepregetett az udvaron. „Az eléggé érdekes volt, hogy sepertem kifelé a házból a homokot, aztán két kislány visszadobta. Nekik tetszett – mondja nevetve Mikó Zoltán 10. E osztályos tanuló.

„Szombaton délelőtt pedig az udvaron munkálkodtunk” – folytatja Dorka. – „Míg az apukák egy új játék felállítását kivitelezték, addig mi a homokozó felfrissítésével és az udvar szépítésével töltöttük az időnket. Hihetetlen kedves embereket ismertünk meg az óvónők személyében.Számomra nagyon fontos dolog ez, amit tettünk. Az önkéntesség. Nekünk csak néhány óra volt az életünkből, de akiknek segítettünk, azoknak ezzel rengeteg segítséget nyújtottunk. Hihetetlen, hogy egy kis emberi segítség, ami szívből jön, ami egyeseknek semmiség, mások arcára mégis milyen mosolyt tud csalni. Ez az érzés felbecsülhetetlen!”

A kompromisszum nélküliség azt jelenti, hogy nem kötünk kompromisszumokat önmagunkkal. Felajánljuk a segítségünket, önzőség nélkül, önkéntesen, azért, hogy ezzel jót tegyünk másokért. Azt hiszem, ezen a programon való részvétel során igazán láthattuk azt, hogy mire képes néhány ember, ha összefog egy közös célért, legyen az bármilyen apró – mint például egy óvoda tornatermének felmosása, vagy nagyobb – mint fogyatékkal élő gyermekekkel való foglalkozás, törődés. Hálás vagyok, hogy ez a lehetőség megadatott, hálás vagyok Lakatosné Tóth Ildikó tanárnőnek, amiért közvetítette ezt felénk. Mindenki másképp élte meg ezt, hiszen van közöttünk, aki már korábban is foglalkozott önkéntességgel, és akad olyan, mint például én, akinek először adatott meg az élmény. Mert ez élmény, méghozzá nem is akármilyen! Úgy gondolom, mindannyian gazdagodtunk valamivel. Nem is gondolná az ember, manapság, a nagy rohanásban, mennyire jót tesz, ha megáll egy percre, elgondolkodik, és egy kis idejét valami apróságra szánja - ami másoknak nagy segítség lehet!