Vidákovics Gyöngyi:Vélemények

Elnézelődtem a blogunkon, látszik, hogy számoljuk a napokat. Dolgozatírások, év végi jegyek, nyelvvizsga, s még ki tudja, mennyi minden! Egy biztos: megcsappant a bejegyzések száma. Érthető ez: mindennek van felfutása, beérése, nyugvó szakasza. Így van ez a sulibloggal is.

A véleményekről: gyorsan odakattintok, nagyon jó, elmegy, gyenge, s utána gyorsan tovább állok. Sosem tudja meg senki, hogy egyszerűen csak játszom. Játszom , élvezem az inkognitót. Vajon lesz-e reakció? Még ezt sunyin azért követem, bármennyi dolgozat is lesz holnap.

Véleménynyilvánításban, kizárólag a kattintgatásra gondolok, nem volt hiány! S mondjuk meg őszintén! Van-e ennek valami értelme?

Nem sokat találok. Megjegyzésekre buzdítalak hát benneteket! Fejtsétek ki, hogyan látjátok mindazt, amiről véleményetek van!

Mivel jómagam állítottam be ezt az alkalmazást, úgy most azon nyomban ki is iktatom!

Dió Levente: Egy kis estimese

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne: - És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez... Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messziről hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott. - Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek. A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt: - Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom. - Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt. A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra. Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

u.i.: Kedves szerző! Ha olvasod ezt, írd meg nekem neved, ha akarod....

Tóth Zita Emese: Reakció

Egyenesre vasalt haj,
Élére hajtogatott ruha.

Eszközök vagyunk,
S félő, ostoba minden gondolat,
Lassan fejünkből szánkon át
Kiszalad.

Bűvölő üresség torkol magába,
Gyomrában savként mar szét
A józan tudat.

Ez az élet, hidd el.

Ma még jobbra megyünk,
Holnap már
Az összes lábnyom
Balra mutat.