Tóth Zita Emese: A múzsához

Csupán ész
túlkomplikált egyszerűség fölött.

Mondhatnám, mint régi szerelem után
- szívem helyére üresség költözött-,
mert hiába vagyok szótlan,
még mindig tagadom,
hogy ordítasz bennem
minden idegszalagon.

Tóth Zita Emese: Nézz rám...

Nézz rám, ma jobban karcol a vágy, fejed
Hajtsd ölbe még egyszer, az enyém vagy most.
Futó bolond itt benn az álom,
így jön a képzelet, újra látom...

ahogy nyúlik a paplan, alattam mozdul az ágy,
bennem dobban valami szív,
és feléd fordulok:
most nézz ide hát, hajtsd ölembe fejed,
majd szivárványt rajzol e furcsa játék,
veled.

Nézz rám, ma jobban harcol a vágy, fejed
Hajtsd ölbe még egyszer, az enyém vagy most.
Futó bolond itt benn az álom,
így jön a képzelet, újra lábon.

Tóth Zita Emese: Reakció

Egyenesre vasalt haj,
Élére hajtogatott ruha.

Eszközök vagyunk,
S félő, ostoba minden gondolat,
Lassan fejünkből szánkon át
Kiszalad.

Bűvölő üresség torkol magába,
Gyomrában savként mar szét
A józan tudat.

Ez az élet, hidd el.

Ma még jobbra megyünk,
Holnap már
Az összes lábnyom
Balra mutat.

Tóth Zita Emese: Óda a sajthoz

"Oda a sajthoz"
mondta egy szürke szerzet,
amint tudomást szerzett,
hogy a kacska farkú macska
az asztalon lévő bort
benyakalta.

A kicsi gyomra korgott,
látta is, ahogyan torkot
mutat egy füstölt adagnak.
"Szemeim éhségtől dagadnak!"

Lábujjhegyen ment a cicus mellett,
megkaparintotta a sajtot.
Úgy bámulta, mintha kincset tartott
volna kezében.
Visszatükröződött a tejfaló
szemében, amint az egér
elpusztította a zsákmányt.

Így lett a részeg macska
sajttól fosztott csacska "észlény",
az éhes egérnek teli hasú,
sajtos élmény.

Tóth Zita Emese: Fél-igaz

Rettegő valóság,
s nem jön képzelet.

Lassan ökölbe
szorítod két kezed,
mozdul minden izom,
ütés csattan.

Talajt borító szilánkhalom
-összetört lélek-.

Vajon fájhatna jobban?

Tóth Zita E.: Adomány

Kifogyott a toll,
utána kétségbeesett
karc lohol.
Sír minden sor,
vége,
nincs több lehetőség.
Fakult betűk tagadnak meg
írásra szánt mesét.

A tükröm és köztem
áll egy nagy üresség.
Békét akar kötni.
Eltöröm vigyorát,
megvakítom szemét.

Te szemét!
Miért hazudsz?

Néz a vers,
csalódott bennem.
Hisz nyers a modor,
s talán nincs is
lelkem,
csak eljátszok olykor
a gondolattal.

Tele habbal
felvillanó képek,
elnyűtt, álmodozó
szerep.

Tessék világ,
itt a képzelőerőm,
- úgyis csak bánt-

a tied lehet.

Tóth Zita Emese: Őrült

Indulat van bennem
a világ felé.
Miért nem közli mit akar?
Állandóan bekavar
valamit.

Közhelyekbe burkolom magam,
ha már sok jég fagy belém.
Csak most, pillanatnyi érzés,
költözz be.
Én annyira magányos vagyok,
diliháznak néznek az angyalok

TÓTH ZITA EMESE: Puskacső

Papír hullott fejére,
szemében olvasott az írás-
sosem számít tiltás,
s hogy bennem illegális a szeretet
-szívem kifordult, megmerevedett-.

Kicsiny, dalnok madár repül a
szélben.

Soráthajlások tagadnak szabályt,
befordul a szó, mégis átlép egy akadályt.
Hajolj közelebb végtelen énvilág,
tudod, ha egyszer én virág
akarnék lenni, rózsa lennék,
csak tövissel, s úgy viselkednék,
akár az emberek.

Szépségek nélkül fog össze a képzelet.

De ugye te sem képzeled,
hogy itt még lesz tavasz?

A válasz ravasz.

TÓTH ZITA EMESE: Őrizet

Kávé illatot fest a reggel,

monoton pislákoló fény tér

be az ablakon.

Én egyszerű, beletörődő kedvvel

nézek magam elé,

miközben frufrum felcsatolom.

Silány szavak ballagtak ki számból,

mint félérett gyerekek-

dac volt bennük, csak szidni

tudtak. Szépet mondani csakúgy

nem lehet.

Aztán este lett megint,

karakán szemmel figyelt a sötét,

kezét tördelte, mint ember, ki fél,

kibukik titka.

Az éjszaka mindig hazudik,

szövetkezett a Nappal,

újabb reggel jön.

Tanácstalanul állok előtte,

bámulva.

Lelőtte a fekete testőröm.

TÓTH ZITA EMESE: Szép ma...

Szép ma az utca,
borús és szürke.
Kopog aligsarkú csizmám
a könyvesbolt kövén
és a kirakatnagyságú ablakból
nézve,
vissza-vissza kacsint a csend-
a jólismert,
örök idegen.

Ha...

Kifakult a rég elmosódott vonás

a papíron, amin arcod körül simítom kezem.

Kicsit egy örök álmodás maradsz,

kicsit múltigaz,

de valahogy még sem vigasz

a megélt.

Gyere közelebb,

hadd lássam a szemed

csillanó zöldjét,

méreg fut ereidben,

vagy csak én képzelem oda,

lehet, szimplán csak ostoba feltevés

az egész.

Számomra ettől leszel érdekes.

Kezeim között morzsolódik az emlék,

elnyomom, mint hangos zene a

lényegtelen szót.

Tudod, én már nagyon rég mennék,

ha volna merre,

ha tudnék.

Pillanatkép 6.

Kisimult göröngyök határai mentén
áll a kuszaság és néz felém
hiszékeny strófákba bújtatott győzködéssel-
ez egyszer, kislány, érd be kevéssel.

TÓTH ZITA EMESE: Exit

Kitört belőle a forradalom,
hányni készült.
Ez a jutalom,
ha hittél.

Mert itt él minden
kis kacifántos
szerelempróba,
egymásba kapaszkodnak,
s az orrunk előtt
játszódva imát morzsolnak
kezeim között.

Gyomrából már a remegés
is kiköltözött,
amint egy vödör felé hajolt
- mint legyőzött ellenfél-.

Homályosult a szem,
de valami mélységesen
nevetséges, mégis
gyémánttiszta lett
idebenn.

Kicsiny, szív alatti rázkódás!
Mondd, van itt valahol
kijárat?

Zsákutca

Pillangókat dalolok,

hernyók jönnek.

Nem álmodozhatok többet.

Csak hinni kéne,

nem a világ a közép

most nekem, hanem én.

Mégis itt ülök

egy járda peremén.

Autók jönnek, kikerül

minden járókelő.

Arcom előtt kipufogógáz

és hónapos por vegyül.

TÓTH ZITA EMESE: P.s.

Hello mindenkinek!
Ezen a blogon ez lesz az első bejegyzésem.
Szóval egy vers tőlem:

Cím: P.s.

Gyülemlik, zúdul,
Egyre közelebb jön
És mégis távolabbra megy.
Pofon, ölelés,
Mohó kegy,
Lenni valaki.

Plafonon a bogár is csak fényt keresett,
Amikor bejött hozzám,
Nem mozdul.
Ő is a másik irányba fordul,
Minthogy lásson.

Senkinek érzem magam, vagy még annak sem.
Csicsázott palotában egyre több a terem,
Mind üres.
Zenét akarok, a nyakamban egy füles.
Ütemre lépkedek az utcán.

Ajtóm becsaptam magam mögött,
Szélesebb lett a látótér.
Ujjamból előbuggyan egy csöpp vér,
Megint megvágott az éles indulat.
Senki lettem,
Nem egy perc alatt.
Ehhez is kell idő.