Velünk élő történelem II.

Ébner Zsuzsa történelmi témájú novellája szintén elhangzott idei iskolai ünnepségünkön a Nagytemplomban.

Hősök temetője, Debrecen, 1864

Remegő kezemet a sziklához szorítom. Lónyerítés, puskaropogás, ágyútűz, halálkiáltások… Hallom őket. Mindnyájukat hallom. Kiabálnak, nekem kiabálnak. Hangjaik visszhangot vernek a temető csöndjében, jóllehet én vagyok az egyetlen tudója mindennek. Talán csak én hallom őket. Most már egész testemben remegek. A kezemben eddig szorosan tartott kis virágcsokor szirmai a rázkódásom miatt sorra hullani kezdenek, akárcsak mi 49-ben. A csokrot a szikla tetején fekvő haldokló oroszlán mellé helyezem, mielőtt még az összes szirma a szél könnyű játékszerévé válna. Leülök a szikla mellé s távolba meredő szemeimet könnyek homályosítják el. A hangokhoz immár képek is társulnak, villanások a csata legkönyörtelenebb, legvéresebb pillanataiból: ahogyan kétségbeesetten próbáljuk a muszka sortűztől megvadult lovainkat iramra bírni, ahogyan látjuk, hogy bajtársainkat pár méterrel tőlünk orosz lovak tapossák halálra, ahogyan minden összedől és darabjaira hullik… 

- Ne!- kiáltottam, és már igazán sírtam. Nem így akarok emlékezni a bajtársaimra, nem élettelenül földön fekvő megcsonkított testű katonákat akarok látni, hanem azokat, akik valójában voltak. Hősöket, barátokat, élő embereket… Már 15 éve nem vetettem egy pillantást sem arra a tárgyra, amely mindezt megadhatta volna nekem. Most mégis a bal zsebemben lévő megsárgult fénykép felé nyúlok…

A velünk élő történelem...

Ébner Anna történelmi témájú novellája. Műve elhangzott az idei iskolai ünnepségünkön.

     Megálltam az egykor gyermekkacajtól hangos ház előtt, mely most némaságba burkolózva köszöntött. A ház, ahol gyermekkorom jelentős részét töltöttem, és amire mindig biztos menedékként számíthattam, teljesen megváltozott.

     1896-ot írunk, nagyapám, Kovács Sándor háza előtt állok, és hagyom, hogy az emlékeim, maguk alá temessenek. Most érzem át a súlyát az elmúlt hét történéseinek.

Remegő kezemmel nyomtam le az ajtókilincset, könnyek gyűltek a szemembe, amikor beléptem a házba, ahol az apám, és a nagyapám is felnőttek.

       Papa szobája felé indultam. Rengeteg megsárgult kép lógott a falon, nagyapám mosolygó arcába néztem, abba az arcba, ami mindig megnyugtatott, abba az arcba, ami számtalan történetet mesélt esténként, abba az arcba, ami az enyém tökéletes mása volt. És abba az arcba, amit soha többé nem láthatok már. Könnycseppek gördültek végig az arcomon, remegő lábamat nem tudtam megmozdítani, csak álltam ott hosszú-hosszú percekig, míg halk zajokra lettem figyelmes…