Velünk élő történelem II.

Ébner Zsuzsa történelmi témájú novellája szintén elhangzott idei iskolai ünnepségünkön a Nagytemplomban.

Hősök temetője, Debrecen, 1864

Remegő kezemet a sziklához szorítom. Lónyerítés, puskaropogás, ágyútűz, halálkiáltások… Hallom őket. Mindnyájukat hallom. Kiabálnak, nekem kiabálnak. Hangjaik visszhangot vernek a temető csöndjében, jóllehet én vagyok az egyetlen tudója mindennek. Talán csak én hallom őket. Most már egész testemben remegek. A kezemben eddig szorosan tartott kis virágcsokor szirmai a rázkódásom miatt sorra hullani kezdenek, akárcsak mi 49-ben. A csokrot a szikla tetején fekvő haldokló oroszlán mellé helyezem, mielőtt még az összes szirma a szél könnyű játékszerévé válna. Leülök a szikla mellé s távolba meredő szemeimet könnyek homályosítják el. A hangokhoz immár képek is társulnak, villanások a csata legkönyörtelenebb, legvéresebb pillanataiból: ahogyan kétségbeesetten próbáljuk a muszka sortűztől megvadult lovainkat iramra bírni, ahogyan látjuk, hogy bajtársainkat pár méterrel tőlünk orosz lovak tapossák halálra, ahogyan minden összedől és darabjaira hullik… 

- Ne!- kiáltottam, és már igazán sírtam. Nem így akarok emlékezni a bajtársaimra, nem élettelenül földön fekvő megcsonkított testű katonákat akarok látni, hanem azokat, akik valójában voltak. Hősöket, barátokat, élő embereket… Már 15 éve nem vetettem egy pillantást sem arra a tárgyra, amely mindezt megadhatta volna nekem. Most mégis a bal zsebemben lévő megsárgult fénykép felé nyúlok…

 Ott állunk mosolyogva, a hamarosan történni fogó borzalmak tudta nélkül 49-ben. Ujjammal megérintem Lajos arcát, az arcot, amely örökre fájdalmas maszkba torzult miattam. Megrázkódom… Egy valami soha nem változott. A szeme. Ugyanazok a lázasan csillogó szemek, amelyek Vasváriék dicső alakjain függtek egy évvel a kép készítése előtt, most engem fürkésznek… Szinte látom őt, ahogyan a tömeg élére törve az elsők között nyomul be Táncsics börtönének ajtaján… Majd a kép változik, most először a szeme nem csillog, szilárd elhatározásának lángjai égnek benne... Elmosolyodom. Ezen a napon hallottuk Kossuthot először szónokolni, ezen a napon csatlakoztunk a fegyverben állók népes táborához… Annyi emlékem fűződik hozzá, mégis nehezemre esik felidézni, milyenek voltunk a forradalom előtt. De erőt veszek magamon, muszáj felidéznem a gondtalan, egyszerű éveinket… Egy kávéházban voltunk, Lajos izgatottan mesélt egyetemi éveiről, én pedig meglehetősen rossz hallgatóságnak bizonyultam.

Tekintetem egyre inkább egy tőlünk nem messze lévő asztal körül állapodott meg. Három férfi igen hevesen elmélkedett valamiről, akkor még csak nem is sejtettem, mekkora hatást fognak gyakorolni mindnyájunkra…Újra lenéztem a kezemben szorongatott fényképre. Elszorult a torkom. Az egyik legfájdalmasabb veszteségem mind közül. Az unokaöcsém. Vállaim megroskadnak a hirtelen rám törő emlékeim súlyától. Bálint reszket, puskák dörrennek, emberek halnak körülötte, ő pedig ekkor szembesül a hadakozás könyörtelenségeivel. Tekintete az enyémet keresi majd a következő pillanatban élettelenül esik össze. Hátából véres kard mered az ég felé. A sötétben egy orosz katona szeme villan, felkapja kardját s a Nagyerdő felé vágtat… Elszakadok az emléktől, túl fájdalmas újra átélnem… Bálintnak még csak harcolnia sem kellett volna! Annyira fiatal volt még! Nekem kellett volna megmentem őt, nekem, én pedig cserbenhagytam! Ő halott, én pedig élek, már ha annak lehet ezt nevezni, a háború soha be nem gyógyuló sebeket ejtett rajtam.  A peremükön elevenen lüktető sebeket…

Percek? Órák? Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy a temetőbe jöttem. Nem tudom, mennyi ideig kutattam az emlékeim között. Azt azonban tudom, hogy valaki közeledik. Érezem, hogy nem vagyok egyedül. Egy barna kabátos, megviselt arcú 40 éveiben járó férfi közeledik felém. Péter. A felismerés okozta örömöt rögtön a gyász váltja fel. Ő is itt volt Debrecenben, Máriássy gyaloghadosztályában harcolt… Megöregedett… Istenem mennyire megöregedett! A háború, mely fiatalként ragadta el, mély ráncokat vésett örökösen búskomor arcára. Vajon ugyanez rám is igaz?

Az ő keze is remeg, figyelem, ahogy koszorúját az én virágcsokrom mellé helyezi, majd fejet hajt bajtársaink előtt. Szenved, látom rajta. Kezét a vállamra helyezi s azt mondja:
–Engedd el őket, hogy békében nyugodhassanak! De mindezek előtt bocsáss meg saját magadnak!

Nézem távolodó alakját. Szavait ismételgetem magamban. Talán igaza van. Talán el kellene kezdenem megbocsátanom magamnak… A sebeim környéki nyomás enyhülni kezdett, bár a fájdalom még nem múlt el teljesen…