A velünk élő történelem...

Ébner Anna történelmi témájú novellája. Műve elhangzott az idei iskolai ünnepségünkön.

     Megálltam az egykor gyermekkacajtól hangos ház előtt, mely most némaságba burkolózva köszöntött. A ház, ahol gyermekkorom jelentős részét töltöttem, és amire mindig biztos menedékként számíthattam, teljesen megváltozott.

     1896-ot írunk, nagyapám, Kovács Sándor háza előtt állok, és hagyom, hogy az emlékeim, maguk alá temessenek. Most érzem át a súlyát az elmúlt hét történéseinek.

Remegő kezemmel nyomtam le az ajtókilincset, könnyek gyűltek a szemembe, amikor beléptem a házba, ahol az apám, és a nagyapám is felnőttek.

       Papa szobája felé indultam. Rengeteg megsárgult kép lógott a falon, nagyapám mosolygó arcába néztem, abba az arcba, ami mindig megnyugtatott, abba az arcba, ami számtalan történetet mesélt esténként, abba az arcba, ami az enyém tökéletes mása volt. És abba az arcba, amit soha többé nem láthatok már. Könnycseppek gördültek végig az arcomon, remegő lábamat nem tudtam megmozdítani, csak álltam ott hosszú-hosszú percekig, míg halk zajokra lettem figyelmes…

         Megkönnyebbülve siettem nagyapám legidősebb bátyja felé,  megöleltem őt. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjuk, mire gondol a másik. A gyász mindkettőnket mélyen megrendített. Mihály bácsi háta mögött újságkivágásokat, régi képeket láttam elterülni a földön.

       A képeken egy fiatalember állt Kossuth Lajos mellett a Nagytemplom előtt. Mindketten mosolyogtak. A fiatal férfi mosolya, szeme, arca kísértetiesen hasonlított az enyémre….
- A nagyapám – gondoltam – nem, az nem lehet, erről tudnék. Mihály bácsi követte kérdő tekintetemet.

- A nagyapád – suttogta.

- Az nem lehet, a nagyapa soha nem említette, hogy bármilyen módon bekapcsolódott volna a 48-as eseményekbe – tiltakoztam azonnal, majd rájöttem, hogy a fiatal koráról semmit sem tudok, és ez megrémített. Már nem kérdezhettem meg tőle, valahogy máshogy kellett megtudnom, és az egyetlen ember, aki segíthet ebben az, aki itt ül velem szemben. Túlságosan féltem, nem tudtam, hogy milyen mély sebeket szakítanék fel… De muszáj volt megtudnom! 

Az emlékek eszeveszett gyorsasággal keringtek a fejemben, le kellett ülnöm. Nagyapám rengeteg történetet mesélt, de biztos vagyok benne, hogy egyetlen alkalommal sem említette, hogy ismerte volna Kossuthot. Nem maradt más választásom, meg kellett kérdeznem Mihály bácsit. Bizonyára sejtette, hogy erre az elhatározásra jutottam, mert teljesen elsápadt, kénytelen volt megtámaszkodni, és nehezebben vette a levegőt, mint eddig bármikor, könnyek gyűltek a szemébe, remegő kezét ökölbe szorította, majd megszólalt:

-- Nagyapád ott volt a schwechati csatában, nekem kellett volna ott lennem helyette, de már akkor is sokat betegeskedtem. Miattam kellett túl hamar felnőnie, miattam kellett otthagynia az egyetemet, a könyveket pedig fegyverre cserélnie… Nagyapád remekül bánt a karddal, a lelkiismeretével azonban már nem tudott elszámolni. Gyötörte őt a tudat: gyilkossá vált… Az áldozata hiábavalónak bizonyult. Schwechatnál vesztettek, a remény azonban, hogy mégsem kell harcolnia, már sokkal korábban, a hadba vonulásakor szertefoszlott. Nagyapád megváltozott, mind megváltoztak. A császári haderő sokuk életét követelte, s megannyiét tette örökre tönkre… Nagyapád története azonban nem ért véget a csatamezőn. Április 14-én az elsők között hallgatta az indulatoktól fűtött magyar értelmiségieket. Bizony ott volt, mikor országunk függetlensége kikiáltatott! Innentől kezdve minden megváltozott. Kezükbe ugyanúgy kardokat fogtak, szemükben azonban a remény törékeny lángja csillogott, hiszen immár az önállóságért harcoltak. Ez a cél, ha csak egy kicsit is, de segített nagyapádnak abban, hogy ne csak azt lássa, amivé a háború tette, ne csak gyilkosként gondoljon magára. Hanem mint egy igaz célért életét áldozni képes és kész, erős katonára. Igen, ez volt az, ami átsegítette őt az öldöklés káoszán.

 Misi bácsi szünetet tart. Kezei remegnek. Leül egy közeli fotelbe, s némiképp uralkodván arcvonásain tovább meséli nagyapám életét, egy hős életét.

- Miután minden darabjaira hullott, s nagyapád célt vesztett, újra önmarcangolásba kezdett. A múlt nem eresztette, vagy talán ő nem volt hajlandó feledni… Nem tudom.., Állandó bűntudatot érzett, mert parancsra ölt azon az októberi napon, állandó bűntudatot érzett, mert tudta, hogy számos gyermektől vette el az apját, állandó bűntudatot érzett, mert asszonyokat tett özveggyé, állandó bűntudatot érzett, mert számos anyától vette el a fiát! Bár a függetlenségünkért vívott harcban egyetértett, de a vérontásban nem, ő inkább az eszmék embere volt. Ingerültté vált, a legkisebb zajokra is összerezzent, és soha nem talált békére álmaiban. Borzalmas életet kellett átélnie, s megnyugvást sohasem talált.

 Misi bácsi szemét könnyek homályosították el:

 - Csak abban reménykedem, hogy akárhol is legyen most, végre rálelt.

Kiléptünk a nagyapám házából, és a temető felé igyekeztünk, némán sétáltunk egymás mellett, majd pár perccel később megálltunk egy friss virágokkal telerakott sír előtt. A nagyapám sírja volt az. Mihály bácsi rám nézett, én pedig könnyes szemmel bólintottam.