Ébner Anna történelmi témájú novellája. Műve elhangzott az idei iskolai ünnepségünkön.
Megálltam
az egykor gyermekkacajtól hangos ház előtt, mely most némaságba burkolózva
köszöntött. A ház, ahol gyermekkorom jelentős részét töltöttem, és amire mindig
biztos menedékként számíthattam, teljesen megváltozott.
1896-ot
írunk, nagyapám, Kovács Sándor háza előtt állok, és hagyom, hogy az emlékeim,
maguk alá temessenek. Most érzem át a súlyát az elmúlt hét történéseinek.
Remegő kezemmel nyomtam le az ajtókilincset, könnyek
gyűltek a szemembe, amikor beléptem a házba, ahol az apám, és a nagyapám is
felnőttek.
Papa
szobája felé indultam. Rengeteg megsárgult kép lógott a falon, nagyapám
mosolygó arcába néztem, abba az arcba, ami mindig megnyugtatott, abba az arcba,
ami számtalan történetet mesélt esténként, abba az arcba, ami az enyém
tökéletes mása volt. És abba az arcba, amit soha többé nem láthatok már.
Könnycseppek gördültek végig az arcomon, remegő lábamat nem tudtam
megmozdítani, csak álltam ott hosszú-hosszú percekig, míg halk zajokra lettem
figyelmes…
Megkönnyebbülve siettem nagyapám legidősebb bátyja felé, megöleltem
őt. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjuk, mire gondol a másik. A gyász
mindkettőnket mélyen megrendített. Mihály bácsi háta mögött újságkivágásokat,
régi képeket láttam elterülni a földön.
A képeken
egy fiatalember állt Kossuth Lajos mellett a Nagytemplom előtt. Mindketten
mosolyogtak. A fiatal férfi mosolya, szeme, arca kísértetiesen hasonlított az
enyémre….
- A nagyapám – gondoltam – nem, az nem lehet, erről tudnék. Mihály bácsi követte kérdő tekintetemet.
- A nagyapám – gondoltam – nem, az nem lehet, erről tudnék. Mihály bácsi követte kérdő tekintetemet.
- A nagyapád – suttogta.
- Az nem lehet, a nagyapa soha nem említette, hogy
bármilyen módon bekapcsolódott volna a 48-as eseményekbe – tiltakoztam azonnal,
majd rájöttem, hogy a fiatal koráról semmit sem tudok, és ez megrémített. Már
nem kérdezhettem meg tőle, valahogy máshogy kellett megtudnom, és az egyetlen
ember, aki segíthet ebben az, aki itt ül velem szemben. Túlságosan féltem, nem
tudtam, hogy milyen mély sebeket szakítanék fel… De muszáj volt megtudnom!
Az emlékek eszeveszett
gyorsasággal keringtek a fejemben, le kellett ülnöm. Nagyapám rengeteg
történetet mesélt, de biztos vagyok benne, hogy egyetlen alkalommal sem
említette, hogy ismerte volna Kossuthot. Nem maradt más választásom, meg
kellett kérdeznem Mihály bácsit. Bizonyára sejtette, hogy erre az elhatározásra
jutottam, mert teljesen elsápadt, kénytelen volt megtámaszkodni, és nehezebben
vette a levegőt, mint eddig bármikor, könnyek gyűltek a szemébe, remegő kezét
ökölbe szorította, majd megszólalt:
-- Nagyapád ott volt a schwechati csatában, nekem kellett volna ott lennem helyette,
de már akkor is sokat betegeskedtem. Miattam kellett túl hamar felnőnie,
miattam kellett otthagynia az egyetemet, a könyveket pedig fegyverre cserélnie…
Nagyapád remekül bánt a karddal, a lelkiismeretével azonban már nem tudott
elszámolni. Gyötörte őt a tudat: gyilkossá vált… Az áldozata hiábavalónak
bizonyult. Schwechatnál vesztettek, a remény azonban, hogy mégsem kell
harcolnia, már sokkal korábban, a hadba vonulásakor szertefoszlott. Nagyapád
megváltozott, mind megváltoztak. A császári haderő sokuk életét követelte, s
megannyiét tette örökre tönkre… Nagyapád története azonban nem ért véget a
csatamezőn. Április 14-én az elsők között hallgatta az indulatoktól fűtött
magyar értelmiségieket. Bizony ott volt, mikor országunk függetlensége
kikiáltatott! Innentől kezdve minden megváltozott. Kezükbe ugyanúgy kardokat
fogtak, szemükben azonban a remény törékeny lángja csillogott, hiszen immár az
önállóságért harcoltak. Ez a cél, ha csak egy kicsit is, de segített
nagyapádnak abban, hogy ne csak azt lássa, amivé a háború tette, ne csak gyilkosként
gondoljon magára. Hanem mint egy igaz célért életét áldozni képes és kész, erős
katonára. Igen, ez volt az, ami átsegítette őt az öldöklés káoszán.
Misi bácsi szünetet tart. Kezei remegnek. Leül
egy közeli fotelbe, s némiképp uralkodván arcvonásain tovább meséli nagyapám
életét, egy hős életét.
- Miután minden darabjaira hullott, s nagyapád célt
vesztett, újra önmarcangolásba kezdett. A múlt nem eresztette, vagy talán ő nem
volt hajlandó feledni… Nem tudom.., Állandó bűntudatot érzett, mert parancsra
ölt azon az októberi napon, állandó bűntudatot érzett, mert tudta, hogy számos
gyermektől vette el az apját, állandó bűntudatot érzett, mert asszonyokat tett
özveggyé, állandó bűntudatot érzett, mert számos anyától vette el a fiát! Bár a
függetlenségünkért vívott harcban egyetértett, de a vérontásban nem, ő inkább
az eszmék embere volt. Ingerültté vált, a legkisebb zajokra is összerezzent, és
soha nem talált békére álmaiban. Borzalmas életet kellett átélnie, s
megnyugvást sohasem talált.
Misi bácsi szemét könnyek homályosították el:
- Csak abban reménykedem, hogy akárhol is
legyen most, végre rálelt.
Kiléptünk a nagyapám házából, és a temető felé igyekeztünk,
némán sétáltunk egymás mellett, majd pár perccel később megálltunk egy friss
virágokkal telerakott sír előtt. A nagyapám sírja volt az. Mihály bácsi rám
nézett, én pedig könnyes szemmel bólintottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése