SZŰCS NOÉMI: NÉHA
néha vállat rándít a szív
és büszkén dobban egy nagyot
sóhajtva ledobál minden
veled született bánatot.
másnap úgy ébred, hogy reszket,
minden homályos és hideg,
ma is dobogni kellene
mégis, mégis... ugyan minek?
néhanap a csésze alján
te vagy a halálos zordó.
nem tudlak hová tenni, mint
hajamban egy kusza forgó.
emléked a korlát melynek
hiánytól részegen dőlök,
ha rágyújtok egy érzésre
s amíg elég, addig bőgök.
néha nem érdekel semmi.
ha látlak az utcán menve
és már nem is nekem köszönsz,
csak úgy az ismeretlenbe,
akkor sem tud fájni. már. úgy.
pedig megmaradt idegen,
hogy egyik nap még benne vagy,
aztán csak karc a szívemen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése