Te engem egy rossz szóval meg ne illess,
E szörnyű hibát nem én követtem el.
Hiszen te mondogattad mindig: ismersz,
De azt ne merd, hogy eszed én vettem el.
Csak vádolni, okolni tudtál engem,
Üvöltöttél, szídtál, óh, de nagyon fájt.
Hát sosem szerettél igazán, kedves?
Egyszer légy őszinte: Miért hazudtál?
Nem ám, természeted nem tőlem fakad -
Életemben nem voltam ily képtelen -
Az anyatejjel szívtad magadba azt
- mily rút hárpia gyermeke lehetsz te!
Jó döntést hozni évekig nem tudtam,
Pedig nagy szükségem lett volna reá.
Csak tépelődtem, emésztettem magam,
Kínok közt fetrengve vártam a halált.
Lélekben megfojtottál, menekülnöm
kellett volna, de nem tettem, csak vártam,
S megbűvölve bámultam a tükröm;
De észbe kaptam, és torkodért nyúltam.
S lőn, késő volt már: én lettem a hibás.
Persze, én vétkeztem ellened, ki más?
