KOZÁK ZSUZSANNA: Indulatok

Te engem egy rossz szóval meg ne illess,

E szörnyű hibát nem én követtem el.

Hiszen te mondogattad mindig: ismersz,

De azt ne merd, hogy eszed én vettem el.

Csak vádolni, okolni tudtál engem,

Üvöltöttél, szídtál, óh, de nagyon fájt.

Hát sosem szerettél igazán, kedves?

Egyszer légy őszinte: Miért hazudtál?

Nem ám, természeted nem tőlem fakad -

Életemben nem voltam ily képtelen -

Az anyatejjel szívtad magadba azt

- mily rút hárpia gyermeke lehetsz te!

Jó döntést hozni évekig nem tudtam,

Pedig nagy szükségem lett volna reá.

Csak tépelődtem, emésztettem magam,

Kínok közt fetrengve vártam a halált.

Lélekben megfojtottál, menekülnöm

kellett volna, de nem tettem, csak vártam,

S megbűvölve bámultam a tükröm;

De észbe kaptam, és torkodért nyúltam.

S lőn, késő volt már: én lettem a hibás.

Persze, én vétkeztem ellened, ki más?