SÁSVÁRI PÉTER: Egy altatásos álom

Sokan tudják már rólam, hogy tavaly nyáron szerencsétlenségemre a külboka csontomat, oly módon törtem el, hogy hónapokig csak segédeszközzel tudtam közlekedni. Egyszóval a nyaram „besült”.

Július közepén elérkeztem a következő műtétemhez. Az orvosok közölték velem, hogy el fognak altatni, és a beavatkozás nem fog tovább tartani 5 percnél. Fittyet se hánytam rá. Hiba volt. Persze, izgultam nagyon. Az altatóorvos egy kedves, mosolygós körülbelül 30 éves hölgy volt. A maszkot finoman az arcomra rakta és halkan mondta. „Számolj el ötig!” Így tettem, egészen háromig. A világ elsötétült, és egy másik helyen találtam magam.

Por volt és rettentően meleg. Egy izzadt arcú úriember rángatott fel a földről. „Kelljen fel tizedes, egy háború zajlik a bunker másik oldalán!” Egyelőre azt se tudtam, hogy ki és mi vagyok. Felkaptam a fegyverem, amit megfelelően előkészítettem. „Mehetünk” - gondoltam. Kilépve az ajtón a nap hirtelen elvakított, de hamarosan tisztult a kép. Előttem fekvő emberek sebeiket szorongatják, mások fedező tüzet biztosítanak a felcsereknek, hogy kirángassák a sérült embereket. Lerohantam az árokba, és felettesemet kérdezve érdeklődtem a harci helyzet iránt. Elmagyarázta, hogy az északra fekvő épületeket el kell foglalnunk ma estére, vagy holnap nem ébredünk fel. Nagyot nyeltem. Feladatomat tudtam, csupán abban nem voltam biztos, hogy végre is tudom majd hajtani. A „harcmezőre” kiérve egyből célok után kutakodtam. Egy középkorú barna bőrű feltehetőleg iraki harcost néztem ki prédaként. Céloztam és tüzeltem. Első ellőtt golyóval a fejére lövést adtam le. Az ellenfelem lassan háttal esett a földre. Visszarohantam egy biztonságos fedezékbe..., és csak néztem ki a fejemből. Megöltem egy embertársam. „Ez a feladatom” – mondtam magamban.

További vadászatot folytattam a viszonylag már annyira nem is meleg sivatagos környezetben. A rendszer egyszerű volt. Cél, lő, kifogytál, tölts. Mi nem voltunk hősök. Csak gépek, amik parancsokat hajtottak végre. Megérzésem szerint egy fél napig tartó harc után még mindig bírtuk a strapát. Megint tévedtem. Az ellenséges területem egy orvlövész jelent meg. Méterekről egy ezredmásodperc alatt el tudta dönteni egy ember életét. „Tizedes, maga tüzeljen rá az M40-essel.” Eljött az én időm. Elővettem homoksárgára színezett egylövetű távcsöves fegyveremet. Egynegyedes szél mellett tüzeltem, az első lövedék célt tévesztett. Itt rontottam el a dolgokat. A másik fél gyorsabb és ügyesebb volt, igaz nem eléggé. Másodpercek alatt szakadt le a jobb kézfejemről a gyűrűs és a kis ujjam. Nagy üvöltés torkom legmélyéről. Itt lett elegem az egészből. Tudtam, hogy ez túlságosan valósághű, ahhoz hogy hibázzak.

Még egyszer próbálkoztam. Ezúttal sikerrel, szabályosan láttam, ahogy az általam kilőtt puskagolyó kirobbantva egy darabot ellenfelem fejéből tűnt el a sűrű vérben.

Folytattam a további vadászatot több-kevesebb sikerrel. Bajtársam és egyben árokszomszédom, mint később kiderült Fred, szintén tehetséges lövész volt. Megtudtam, hogy két lányával és feleségével éltek együtt Michiganben besorozása előtt. Humoros figura volt. Egészen addig nem vette komolyan az egész háborút, míg el nem találták. Vállán szerzett találatból lassan folyt a vér. Elláttam, majd a felcserekre bíztam.

Ettől a pillanattól változott meg az én nézetem is az egész helyzetről. Besötétedett. Éjjellátókat felkapcsolni, és irány a kijelölt terület és a házak! Szobáról szobára ellenőriztük az épületet. Minden tiszta volt, így nyugovóra térhettünk. Fegyveremet ölembe vettem, elmormoltam egy halk imát, és lehunytam a szemem.

Az altatóorvosnő finom pofonjaira ébredtem szintén elhomályosult képpel. „Álom volt”- szóltam rekedtes hangon. Úton a kórtermem felé vidáman újságoltam. Hülyének tűnhetek, hogy ilyen baromságokat hallucinálok altatás közben. Sajnos ez annyira valósághű volt, hogy nem minden részen éreztem olyan vidámul magam, mint ébredés után. „A történelmet a győztesek írják.” Tartja a mondás. Nos, nekem ezt a napot saját történelmem győzelmeként könyvelhetem el, mivel a műtétnek köszönhetően visszanyertem járásképeségem, és belekóstolhattam, ha még álomban is, az iraki mindennapokba.