Kedden (11.29-én) 14:30-tól fogadtuk legnagyobb ellenfelünket, a TÁG-os lányokat.
Mindnyájan tudtuk, hogy nagy a tét: minden lépés, minden passz számít. Az első másodperctől az utolsóig küzdeni kell, és egy pillanatra sem lehet kiengedni.
Ennek ellenére az első negyedben pár támadásunk kivételével szinte mindegyik megakadt, pontatlan dobásaink elkerülték a gyűrűt. A lepattanókat az ellenfél szerezte meg, és határozottabb támadásokkal ők kerekedtek felül (7-12). Majd a szünetben kapott fejmosás után kissé magunkra találtunk, és próbáltunk erőt meríteni egymásból. Ez sikerült is. Minden pályán levő játékosunk szerzett pontot, így a negyed felénél átvettük a vezetést, amit ebben a félidőben meg is tudtunk tartani (29-25). Előnyünket a harmadik tízperc elején 9 pontra növeltük, ám kitartásunk lankadt, fáradékonyabbak, figyelmetlenebbek lettünk, elkezdtünk kapkodni. A harmadik negyed második felében egyetlen egy kosarat sem dobtunk, ezzel szemben ellenfelünk könnyű kosarakkal 8 pontot szerzett. Így felzárkóztak 1 pontra (42-41).
Nagyon sok gondolat kavargott a fejünkben, kezdtünk elbizonytalanodni, de mindnyájunk előtt ott lebegett célként az országos bajnokság, az, hogy küzdeni kell, és akarni ezt az egészet. Az utolsó negyedben hol mi, hol az ellenfél vezetett 1-2 ponttal. A TÁG-osok elkezdtek hinni abban, hogy megnyerhetik a meccset.
Az utolsó percre 2 pontos hátránnyal fordultunk, ám innentől kezdődött a csoda. Úgy játszottunk, mint a mérkőzés folyamán eddig soha. Az ellenfél játékosait sorra megállítottuk, a labdaszerzéseinkből indított gyors, meglepetésszerű támadásokat mindig kosárral tudtuk befejezni. Összeszedtük magunkat, de ehhez az kellett, hogy el tudjuk felejteni az eltelt 39 percet, a kudarcokat, a könnyeket. De emlékeznünk kellett mindarra, amire Kecsu bá’ tanított bennünket: hogy nekünk akarni és harcolni kell, el kell vállalni a dobást, és nem szabad elbizonytalanodni. Az utolsó 1 percben 8 pontot szereztünk, míg az ellenfél csak 2-őt. Így 63-59-re megnyertük a mérkőzést a szinte teljes játékidőt pályán töltő Dórinak, Lizinek, Edinek, Zsuzsinak és Vivinek köszönhetően.
Ez a meccs mindnyájunkat megtanított arra, hogy ha le tudjuk győzni önmagunkat, túl tudunk lépni a kudarcon, el tudjuk viselni a fáradtságot, és fel tudjuk ismerni a lehetőségeinket, akkor semmi sem lehetetlen: ha igazán akarjuk. Mert egyik csapattársam szavaival élve:,, Esküszöm, unalmas lenne az élet az ilyen meccsek nélkül!”
63-59 (7-12;29-25;42-41)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése